Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

ilyen időben nemcsak a mecsárnak kellett ott lennie a szivattyúnál sokszor másod magával, de még a kormányos is csak úgy alhatott, mint a nyúl, s félfüllel azt hallgatta, zörög-e a szivattyú. Mert, ha nem, a mecsár biztosan elaludt, s azt az ő kötelessége volt fölkelteni. Elég az hozzá, hogy Tiszaszöllős alatt, az óhalászi oldalon lemacskáztak. Csúnya, viharos őszi este volt, meg teméntelenül nagy habjárás. Ilyenkor bizony igen csak jólesett benn a meleg gojbában a csupa fiatal cimborával körülülni a kicsi asztalt s forgatni az ördög bibliáját az álmosan, füstösen pislákoló „petlórium-lámpa" világánál. Hogy is jutott volna eszübke, hogy rossz helyen kötöttek ki, mert a hab járás oldalba kapja a hajót. Ehhez már tapasztaltabb kormányosra lett volna szükség. Aztán meg tán azt se igen hallották, hogy mennyire csapkodja a hab a habdeszkát, mikor a kártya sokkal hangosabban csattogott az asztalon. Meg hogy is hallották volna a szél vonítását a saját maguk osztozkodó, veszekedő lármájuktól. Törődjön vele a mecsár, az ő dolga! Igen ám, csakhogy a mecsár is be-belátogatott, s végül benn is felejtkezett, mert a fene, aki rángatja azt a rohadt szivattyút, mikor olyan nagy dologról van szó, hogy tizenhatra bevágjon-e vagy se. Elfelejtett az a kormányosával együtt Tiszát, habot, szelet, esőt, szivattyút, pedig, amint mesélték, nem is pénzre játszottak, hanem csak krumplira. Ámbár ezt a „csak"-ot nem is kellett volna ideírnom, hiszen a krumpli értékes valuta volt a hajón, mert belőle telt ki a napi paprikás krumpli, meg a lebbencsleves se lehetett el nála nélkül. Aki aztán eljátszotta ezt a nemes valutát, nyelhette hazáig az éhkoppot. Egy idő multán mégis csak észbe -kap a mecsár, s kimegy, de egy pillanat múltán beordít a gojbába: — Hééé, Andris, elül a hajó!!! Hát, bizony, el is ült, mert akkor már nem volt rá segítség. A szakadó eső meg a hajó ellen rohamozó habok annyi vízzel terhelték, hogy ezt a fölös terhet már nem bírta. Az emberek — mit is tehettek volna egyebet — sorsára hagyták, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Csak Andris, a rosszul vizsgázott kormányos, maradt véle. Lehet, hogy nem is mert hazajönni, vagy talán azt akarta megvárni, hogy elmenjen a nagy víz, s hozzáláthassanak a kiemeléshez. Mivel a hajója egészen víz alá került, hogy még a gojba se maradt kinn, nem volt hol meghúzódnia. Ügy segített magán, hogy a part oldalba egy kis odút ásott magának, s ott lakott egy darabig. Hogy meddig ült ott, meddig nem, azt már nem tudom, de meg tőle se akartam megkérdezni, mert életének erről a legsötétebb és legszégyenletesebb emlékéről sose akart beszélni. Egy darabig hát ott kuporgott, mint a parti fecske a lyukában, de hasztalan várta az apadást. Esős, áradásos ősz volt, még a Tisza is megáradtán fagyott be, úgyhogy tavaszig még gondolni sem tudtak semmiféle próbálkozásra. Szerencsétlenségükre egészen nyárig hasztalan várták a kis vizet, s mire megjött, már elkéstek a kiemeléssel, annyira lesüllyedt az iszapba a hajó, s a Tisza berakta. Különben is a kővel elült hajó kiemelése volt a legnehezebb s a legkilátástalanabb próbálkozás, amint erről a hajójavításról szóló részben majd szó is lesz. Ma is ott van, vagy legalábbis az a része, amely annyira lesüllyedt, hogy a környék népe 58