Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

négy hónapból (augusztus—november), amennyire a búzafuvarozás idejét átlagban vehetjük, nem nagyon sok háromhetes út tellett ki, pedig minden ilyen úthoz hozzá kellett számítani még legalább két napot a búza kihordására, sőt, ha öntve érkezett, még többet is. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a hajóban hatalmas tőke feküdt, hiszen pl. a legutolsó tölgyfahajó, mely a második világháború végére lett készen, €0 000 pengőbe került, amennyiért akkor kb. egy kétemeletes házat lehetett volna venni Szolnokon. A hajó pedig rohamosan vesztett értékéből, mert kitéve a nyári-téli időjárás viszontagságainak, gyorsan, ment tönkre, hiszen sok időkön át tartó kunyorálások, tervezgetések, ígérgetések ellenére sem jutottak el odáig soha, hogy legalább télire lett volna biztos kikötőjük, s nem kellett volna örökké rettegniök a tavaszi zajlástól, amely sok hajót beszaggatott, megrongált, sőt elsüllyesztett. Igen nagy kiadást, vagy üzleti nyelven szólva: rezsiköltséget jelentett az is, hogy a kissé idősebb hajót szinte állandóan reperálni kellett. Hogy a fahajók karbantartása s gyakori javíttatása mekkora összegeket emésztett föl, erről majd a hajó-javítást tárgyaló fejezetben szólunk. Azonban minden kiadás, rezsiköltség, hajóreperálások mellett is a búzafuvarozás volt a hajózás legjövedelmezőbb ága, amint az öregek nem egyszer mesélték. Hogy egy kis szerencsével mennyire meg lehetett gazdagodni, bizonyítják a többhajós gazdák, akik között olyan is volt, hogy, mint említettem, saját gőzösével vontatta a hajóit. Körülbelül úgy volt a hajókkal is, mint a milliomosok millióival: csak az elsőt volt nehéz megszerezni. Az aztán fiadzotta a többit, de persze csak a búzakorszakban. Ennek "letűnése, melyet egészen pontosan az első háború befejezésének idejére tehetünk, szinte átmenet nélkül, hirtelen vetett véget ennek az „aranykornak". Mikor én az első háború után ide kerültem, a régi, büszke tisz.ii flottának, mely a háború előtt még harmincnál is több hajót számlált, már csak romjait, négy hajót találtam. Az egyik gazda, aki a háború előtti években hat hajóval dicsekedhetett, még pedig tetejesekkel, a húszas években már csak egyetlen rozoga hajóval kínlódott, s vívott állandó és kilátástalan küzdelmet a bankkölcsönök elfogyni nem akaró kamataival és törlesztéseivel. A hajót javíttatni kellett volna, de az egy nagy vagyont kóstált. Az meg már nem volt. Élni meg csak kellet valahogy, s a hajós nem akart és nem tudott másként, csak a hajóból. Lebontatta hát a rozoga hajótetőt, s a régi, kb. 40 vagonos tetejes hajóból összeiszkábáltatott egy' 15 vagonos, kicsi puszta hajót. Puszta hajónak nevezték a tetejetlen hajót. Mint már mondtam, a megszabott időn túl várakozó hajónak a cég dánguba-pénzt fizetett. A kilencszázas évek táján, vagyis inkább a századfordulókor ez a várakozási pénz napi 50 Kor. volt, az első háború táján pedig fölment 100 Kor.-ra is. Különben ez is a hajó nagyságától függött, meg a rajta dolgozó emberek számától. Ha uradalomból szállították a búzát, a hajó megérkezése után a krancmajszter ment be az uradalomba jelenteni a meg jöttüket, s megtudni, hogy mikor indul a hordás. A kitűzött időre az uradalom kocsit küldött a kormányosért. Ez felpakolta a kocsira (szekérre) a hajó mázsáját, fel28