Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
zőkönyvekben bőségesen található adatok szerint, a mindenkor fennálló társadalmi rend, a 18. század második felében, a községet vezető redemptus birtokosság rendje volt. Ebből következik, hogy az élet minden megnyilvánulása, amely nem volt összhangban a vezető rétegek elképzeléseivel, erkölcstelennek minősült. Aki a községi vezetés által megállapított és az egyház által szentesített erkölcsi normákat bírálni merészelte, az úgy járt, mint Máthé János preceptor, aki azon okból, hogy meg nem marasztaltatott „Eő tiszteletes prédikátorát, az Ekklésiának elöljáróját és az egész; ekklésiának minden tagjait... becstelen nyelvével mocskolni, bolondnak, tudatlannak mondani... bátorkodott, sőt még attával is, minemű káromkodás még ostoba embenben is meg szokott büntettetni... káromló száját tartani nem iszonyodott, azonban Rectorának tyúkjait... alattomba tanítványaival elfogatni, megfőzetni, süttetni nem iszonyodott... keze alá bízott gyermekekhez oly keményen viselte magát,... a gyermekek közül némelyek magok felakasztására, mások kútba való ugrásokra adnák inkább magokat, mint oskolába, eleibe felmennének." Az egyház keményen bánt a fiatal preceptotfral. Az elfogyasztott tyúkok ügyében nem kereste meg ugyan a karcagi bíróságot, de a legszigorúbban alkalmazta vele szemben a vonatkozó agyházi törvényeket, megtoldván határozatát emiékezetőül, még inkább a, hívek számára figyelmeztetőül, 16 pálcaütésekkel, továbbá azzal, hogy hivatalától elesvén, harmad nap alatt a helységből eltakarodgyon". Lehet, hogy Máthé János preceptor valóban haszontalan ember volt és valóban megérdemelte a szigorú büntetést, a módszer azonban így is elgondolkoztató. Bírálni merészelte az egyház vezetőségét, tehát — tanult ember létére is — megvesszőzték, és a községből kiutasították. Az alulról jövő bírálatot, a fennálló társadalmi és erkölcsi normák kritikáját nem tűrték a 18. századi Kisújszálláson. Az egyházi elöljárók — tizedenként — szigorúan ellenőrizték a hívek magánéletét, s ha a legkisebb rendellenességet tapasztalták, azonnal lecsaptak. íme néhány kisebb ügy: „Lakatos Nagy István templomba való nem járásáról és gyakori részegeskedéséről megintetvén, megtérésre magát igérte". Ügy látszik azonban, hogy Nagy István kiváló mestere lehetett szakmájának, mert a szaktudását az egyház nem tudta nélkülözni. „A toronybeli óránk megkopván, elvégeztetett, hogy Nagy István által renováltassék. Élőnkbe hívattatván, kategórice megmondódott neki, hogy ezen munka ugyan hűségére bízatik, de magára vigyázzon, hogy korhelység! vagy egyéb illetlen cselekedetei miatt a Helység kárt ne szenvedgyen, mert akkor a munka kezéről elvétetvén tsúfosan megtsapattatik."( r)5 ) A század utolsó két évtizedében, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik a redempció nyomán kibontakozó válság, s a kisemmizett szegénység egyre gyakrabban emeli fel hangíját a rajta elkövetett jogtalanságok miatt, megszaporodnak ezek a „jelentéktelen" ügyek. Az egyház pedig 1791-ben szükségesnek látja felállítani az Ekklésiai ítélőszéket, mely 1771—78 között már működött. Az ítélőszék tagjai „illendő fenyítéseknek gyakorlására és Ekklésiai rendeléseknek felállítására authorizáltatnak". Érdemes eltűnődni az ítéilőszék összetételén. A 11 tag között találjuk a lelkészt, a főbírót, aki egyúttal főgondnok is, a községtől 5 esküdtet, továbbá a köznép közül tizedenként egy-egy képviselőt. Meg kell azonban jegyezni, hogy a köznép képviselői is mindenkor jómódú birtokosok voltak, és a jegyzőkönyvek tanúsága szerint gyakran cserélték fel itt viselt pozició55. Egyh. jkv. 1785. aug. 10. W
