Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
megélhetési forrása azonban az állattartás. Bármilyen rosszak is az, utak,, ezeket el lehet terelni akármerre. Eljut a maga lábán akár a távoli Augsburgig is. Közlekedési, kereskedelmi szemponton túl, természetesen más oka is volt annak, hogy a lakosság a 18. században is kitartott ősei foglalkozása mellett. A község lakossága bármennyire szaporodik is, mégis nagyon csekély a nagykiterjedésű határhoz képest. A rideg jószág kevés gondozást igényel. Néhány gulyás, csikós terelgeti a félvad csordákat, méneseket. I(gaz, hogy gyakori a dögvész a hanyag tartás miatt. A csikósokat, gulyásokat senki sem tudja ellenőrizni, a haszon azonban így is óriásig mert az állattartást nem terheli annyi adó, mint a földművelést. A természeti viszonyok, valamint a rendelkezésre álló építőanyagok szabják meg a régi Kisújszállás házainak elhelyezését, anyagát, építésük módját. Az udvart, fa hiányában, általában nem igen kerítettek be. A gyalog ember portáról portára ment, míg haza ért. Győrffy leírása szerint a Kunságban használatos kerítés legrégibb formája az: árok. Földjéből az. udvar felől árkot hánynak, majd az árkot fűzfa, nyárfa dugványokkal befásítják. A gátba líciumot ültetnek és hogy a baromfi ki ne menjen, korcokba fogják. Igen nagy előszeretettel alkalmazták ezt a módszert községünkben, de gyakori volt a szomszédos Karcagon és Kunhegyesen is. ízikből, trágyából is raktak kerítést, de ezeket később felső rendeletre el kellett pusztítani, mint veszedelmes hernyófészkeket. Legszívesebben azonban nádból készítették a kerítést.( 33 ) A házak leginkább sárból, nádból épültek, tüzelőanyaguk is szalma volt, így tűzvész alkalmával a gyúlékony ház hamar lángba borult és az egész község könnyen leéghetett. (Nagy tűzvész volt 1724-ben.) De tűzveszély volt amiatt is, mert élőfát a községben sehol sem lehetett látni, a kutak pedig éppen a legszárazabb időben szűken adták a vizet. A szomszéd kun szállásokhoz hasonlóan elődeink is úgy rendezkedtek be, hogy külön „lógereket" hagytak a város szélén, ahol a könnyentgyúló anyagokat, szalmát, nádat tartották. Itt nyomtatták a gabonát is. A községben boglyát, kazlat, cséplést soha sem tűrtek. Szőlő- és gyümölcsöskert sem volt a város belterületén. A telek maga sem gazdasági munkára, sem konyhakert gyanánt nem szolgált, csupán az épületek és az aprójószág befogadására szorítkozott. A minéí kisebb község-területet megkövetelte az árvízvédelem is.( M ) Nézzük meg kissé közelebbről a falu belső életét is. A rendelkezésre álló viszonylag gyér adatokból is megállapítható, hogy a kialakuló háromnyomásos gazdálkodás ellenére is változatlanul tovább él a faluközösség. A falu népe egyszerre indul szántani, vetni. Az elöljáróság által megállapított napon egyszerre kezdik a rét füvének kaszálását. A közösség akaratának még a községben lakó nemesek is tartoznak engedelmeskedni. A bíró ítélete menthetetlenül lesújt azokra, akik megzavarják a közösség életét, káromkodnak, dologkerülők, vagy kárt okoznak akár a: közösségnek, akár egyéneknek. A község belső rendjének, erkölcsi tisztaságának megőrzésében igen nagy szerepet játszik az egyház is, mely szigorú egyházfegyelmet gyakorol hívei között. Községünk a század első felében jobbágyközség volt, lakói a Német Lovagrend, majd az Invalidusok házának alattvalói. Olyan földesura azonban soha sem volt. aki közvetlenül bele szólt volna a falusi önkormányzat ügyeibe, befolyásolni próbálta volna az esküdtek vagy a bíró válasz33. Győrffy István: Magyar nép, magyar föld. 63. o. 34. Győrffy István: Magyar nép, magyar föld. 66. o. alapján. и
