Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
més, beállott az éhinség. Nem gondolt itt egy paraszt sem arra, hogy gabonát vigyen a városba, mert "piatzok Debrecenben 8, Miskoitzon 12, .Szolnokon 6 mérföldnyire" van.( 28 ) Az utak pedig az év nagy részében szinte járhatatlanok. Bizonyítja ezt a II. József korában készült kincstári térképfelvétel is. E szerint a „Kisújszállás és Karcag közötti terület roppant mocsár. A térkép Hortobágy vagy Karajános mocsár néven nevezi, melyben csak néhány sziget, a Karajános sziget, Karajános rét emelkedik jki. Bizony nem minden tót tudott általmenni rajta. <Kürthy László visszaemlékezése.) A mai országút helyét pontozott vonal jelöli „Weg nach Karcag von Kösujszállás bey starken Frost" jelzéssel.( 29 ) Hogy a térkép száraz adatai élettel teljenek meg, álljon még itt néhány sor Szűcs Sándor írásából: „...örökemlékezetű utunk a Karajános gátja, amely a Karcag és Kisújszállás között terpeszkedő Karajános nevezetű mocsáron vezetett keresztül. Sárréti, kunsági emberek ma is keservesen megátkozzák, valahányszor eszükbe jut. ösz beköszöntétől fogva nyár derekáig inkább csak az igavonó jószág szaggatására volt alkalmas, nem közlekedésre... Az itteni emberek ilyenkor két lóval nem vágtak neki ennek a sárhegynek, hanem a Pingyó csárdánál leszálltak a tengelyről, minden cókmók. jukkái hajóba telepedtek, és úgy eveztek Kisújszállás irányába."( 30 ) Az egész évi gabonakészletet és az esetleges felesleget a föld alatt tartották vermekben. A vermeket vagy az utcán vagy a falu végén valamely emelkedett helyen ásták (Vermeshát). Falát sárga földdel betapasztották, szalmával kiégették. Divatban voltak fennálló gabonások is, melyek boglyához vagy kazalhoz hasonló építmények voltak. De miért is ment volna községünk lakója a messzi városba? Hiszen csak sót, csizmát, valami ruhafélét, edényt, ekére, szerszámra való vasat kellett pénzen vagy cserébe vásárolnia. Ezekkel pedig ellátták a helybeli görög kereskedők. Minden mást megtermett a korabeli jobbágy gazdaság. A jószág húst, zsírt, szalonnát, gyertyaöntéshez faggyút, posztóhoz gyapjút adott, zöldség, gyümölcs, bor, ecet kikerült a kertekből. De az is magyarázza a teljes önellátásra való berendezkedést, hogy a súlyos tenhek miatt a jobbágy kénytelen volt saját életszínvonalát a lehető legmélyebbre leszállítani. Az önellátáshoz szükséges gabona- és gyümölcsféle megtermett a városhoz közel fekvő földeken és kertekben. Nem volt tehát értelme annak sem, hogy távoli földeken tanyát építsenek. Ami épült, az sem földműves tanya volt, hanem jószágteleltető szállás. A század első felében divatos vadtalajváltó rendszer miatt sem volt értelme a tanyaépítésnek, mert a föld termőerejét 3—7 év alatt úgy is felélték és helyette másutt törtek fel új gyepet. Györffy István közli a II. József-féle katonai felmérés alap* ján, hogy a várostól délre, Túrkeve felé, mintegy 8—10 tanya volt látható^ 31 ) Közbiztonsági okokból nem egyszer a hatóság is tilalmazza a külhatári szállásokat, vagy legalábbis alaposan megnézték, hogy kinek adnak engedélyt. Az 1772. évi tanácsi jegyzőkönyv egyik végzése így hangzik: „Az mstansnaik már ezelőtt statútum szerint, istálló hely nem adatik, minthogy betyárságban kívánja életét eltölteni." A község „határja elég jó, rétjei kövérek, legelője tágas, hala is bőven van néha (megj. orsóhalat nagy mennyiségben szállítottak Hont megyébe), nádjok elég terem, fájok nincs, borok is van".( 32 ) A lakosság fő 28. Vályi: Magyarország leírása. II. p. 379. 29. Győrfíy István jegyzete: A josephinische Aufnahme Col. XXI.Sect. 20. lapjáról. 30. Szűcs Sándor: A régi Sárrét és Nagykunság útjai. Jászkunság, III. évf. 5—6. szám, 1956. 31. Győrffy István: Magyar falu, magyar ház. 100. o. 32. Vályi: i. m. u. o. 15
