Kss Géza: Kisújszállás története a 18. század végéig – A Damjanich János Múzeum közleményei 2. (1959)
kiki annyi földet fogott a közösből művelés alá, amennyit meg tudott családjával művelni, és addig használta, míg ki nem merült. A felfogott földet általában 3—7 esztendeig használták. Az első esztendőkben gabonát vetettek bele, később már csak legelőnek használták. A vetések ennél a rendszernél szerteszéjjel tarkították a határt. Ennél az úgynevezett nomád föld'közösségnél a lakosság lényegében rablógazdálkodást folytatott. A földet csak egyszer szántották, a trágyát eltüzelték vagy kerítésnek iraikták fel. A századokon át parlagon heverő föld így is bőségesen termett. Feljegyzések szerint a fű akkorára nőtt az őserejű földön, hogy az ökröknek csak a szarva látsizott ki belőle. A század második felére aztán megváltozott ez az állapot, A kaszálókat, legelőket haszontalan gyomnövények verték fel, a földek termőereje kimerülőben. Ezt, az alföldi területeken általános folyamatot kitűnően jellemezte Tessedi'k Sámuel, a modern mezőgazdaság 18. századi apostola: „A földműves, ki előtab a zsíros, nyugodt talajból egyszeri szántás után is tiszta búzát nyert, most is csak egyszer szántja a kimerült földet, de búza és árpa helyett vad zabot és gazt kap. Nincs kenyere. Ha az év száraz, hiányt szenved ember és barom egyaránt". Az egyébként elsőosztályú építőanyagot termő nádasok használata sem volt sokkal szakszerűbb. A jövő évi termés érdekében a töredezett, avas nádat egysizerűen felgyújtották — még a 19. században is —, „Hetekig eltartott a rét égése, vérvörösre festve az éj sötét leplébe burkolt ég boltozatát, mint megannyi naigytábori tüzek, vagy hadi pusztítások alatt felgyújtott falvak égése."( ao ) A népesség szaporodásával kerülhetett sor a szervezett földosztásra. Minden osztásra kerülő dűlőt egyenlő darabokra mértek és az egyes darabokra sorsot húztak, hogy ki melyik földdarabot kapja meg. A sok apró parcella mellett a gazdálkodás már csak nyomásos rendszer mellett történhetett. A határt ezután közakarattal, vetésforgó szerint művelték.( 27 ) A földhasználat módszereinek fejlődése önmagában is azt igazolja, hogy a század első felében a községi termelőerői erőteljesen fejlődtek. Még szembetűnőbben bizonyítja ezt a lakosság számszerű fejlődése, amely rövid két évtized alatt — 1739-ig — eléri, s talán meg is haladja a 3000 főt. Ugyancsak szembetűnő a század első felében a művelés alá fogott terület növekedése is, mely később az értékesítési nehézségek, valamint a földművelést gátló adórendszer miatt megtorpant. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a termelőerők legdinamikusabb eleme, a munkaeszközök terén aliig van változás. A paraszt a 18. században is lényegében a középkari századokban kialakult eszközöket használja. Változást talán csak a vas egyre szélesebb körű alkalmazása jelent. (Vasalt kerék, ekevas.) Erre engednek következtetni a jegyzőkönyveikben sűrűn előforduló kérések, amelyek szerint „új magyarok" néven említett cigányok a tanácstól a község szélén „valami portátskát és kovácsmesterség folytatására" engedélyt kérnek. Az elöljáróság az engedélyt legtöbbször megadja. Érdekes azonban, hogy minden engedély nyomatékosan tilalmazza a „mezei ekonómia" folytatását. így akarták őket alaposabb mesterségre szorítani. — A vas használatán túl szintén minőségi változást jelent az a tény, hogy szőlőt, kukoricát, dohányt* tehát intenzívebb megmunkálást kívánó növényeket is tériméinek a kisújszállási parasztok. Az általános fejlődés ellenére azonban a község mezőgazdasági fejlődése csak olyan mértékű, hogy közepes esztendőben fedezni tudja a kötelező terménybeszolgáltatást, továbbá az egyes családok kenyérgabonaszükségletét. Ha rossz volt a ter26. Nagy Lajos: A jászkun birtokviszonyok fejlődése és jogi alapja. Karcag, 1878. 27. Győrffy István: Magyar falu, magyar ház. 20—25. o. alapján. U
