Madaras László szerk.: Vendégségben őseink háza táján (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1996)

Raczky Pál: Az első paraszti falvak a Közép-Tisza-vidéken az újkőkor elején (Szajol-Felsőföld települése)

halottra rágyújtották az épületet. Ugyanilyen megfigyelést tettünk 1977-ben SzolnokSzanda lelőhelyen, annak egyik kora neolitikus házával kapcsolatban. Ez régészetileg már csak azért is figyelemre méltó, mert a Körös-kultúra alföldi lelőhelyeiről korábban csupán igen kevés, százat alig meghaladó sír vált ismertté. Ráadásul a legtöbbjük a települések hulladékgödreibe volt eltemetve, s mellékletük is alig volt. Vélhetően az előzőekben említett, házakba „temetett" sírok miatt maradtak eredeti helyükön az ottani berendezési tárgyak: a változatos formájú és díszítésű agyagedények, a kő- és csonteszközök, sőt a kultikus tárgyak is, mintegy természetes síradományként szolgálva a halott körül. A megfigyelt jelenség fontos tényre hívta fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a termelő gazdálkodás kialakulásával együtt a ház nem egyszerűen a munkatevékenység központja, a szociális élet legalapvetőbb „mikrokozmosza", de mindenfajta szimbolikus, szakrális cselekmény centruma is. Ezt a szabályt előzőleg jól ismerte már a régészeti kutatás az Égeikumból és a KözelKeletről, így újabb Tisza-vidéki példái a korábban körvonalazott DK-i irányú genetikus kapcsolatok bizonyítékaiként értékelhetők. A Szajolban feltárt lakóépület legjellemzőbb régészeti emlékei az agyagedények, amelyek általában durva kivitelűek és pelyvával soványítottak. A díszítésnél elsősorban a körömcsípés, ujj benyomás és barbotin különböző változatait alkalmazták előszeretettel. A finom kivitelű kerámián a felszín polírozással történő fényezését, ritkábban az égetés előtti festést figyelhetjük meg. A Körös-kultúrára különösen jellemzők a nagy élelemtároló hombárok, amelyeken szinte előírásszerűen jelennek meg a plasztikusan megformált stilizált emberi alakok és a változatos állatfigurák. Ezek az ismétlődő ábrázolástípusok nyilvánvalóan az edények hétköznapi használatán túlmutató hitvilág szférájába vezetnek, de ugyanakkor vallanak az akkori emberek „esztétikai" látásmódjáról is. Szajolban, az újkőkori ház melletti hulladékhalomnál tártunk fel egy ilyen nagy tárolóedényt, amely azt is bizonyítja, hogy a mindennapi élet a házon kívül zajlott. A lakóépületet övező 20—25 m-es sávban néhány nagyobb gödröt találtunk még, ezekben hatalmas mennyiségű hulladék halmozódott fel. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a Körös-kultúra emberének munkatevékenysége a házhoz, a körülötte lévő területhez, illetve az ezt kívülről övező hulladékgödrökhöz kötődött. Összességében e felsorolt térbeli elemek reprezentálják az újkőkor elejének legalapvetőbb gazdálkodási egységét, illetve annak színterét. Szociális léptékben ez valószínűleg a családi alapokon, kiscsaládi egységben szervezett életet jelentette. A klimatikus, geográfiai adottságok miatt Közép- és Nyugat-Európában az élelem raktározása nem történhetett az épületeken kívül, ezért először is a házak egy plusz helyiséggel, a raktárral bővültek. Később megfigyelhető, hogy több kiscsaládi egység kerül egy fedél alá, s ennek régészeti szinten megfogható lenyomata a 10 és 40 m közötti hosszúságú, sok osztató nagy oszlopos házak megjelenése. Természetesen ez nem egyszerűen a külső környezeti adottságok által kikényszerített adaptációs folyamatok eredménye, hanem a belső szociális viszonyok átstrukturálódásának következménye is. Mindebből világos, hogy egy kultúra települési rendszerének — és partikulárisán a háztípusnak — kikristályosodásában külső és belső tényezők egyaránt meghatározó szerepet játszottak. Szajolban a különböző kő- és csonteszközök mellett a hulladékgödrökben talált egyéb maradványok vallanak a Körös-kultúra gazdálkodásáról. így többek között az állatcsontok, valamint a vastag rétegben lerakódott kagylótörmelék és halpikkely tanúsága szerint a vadászott és tenyésztett állatokon túl az édesvízi kagyló és hal is fontos élelemforrás lehetett bizonyos időszakokban. A szajoli ház agyagtapasztásában megőrzött búza- és árpalenyomatok e termesztett növények fontosságát bizonyítják a lelőhelyen. A Körös-kultúra növénytermesztési módszerének sajátossága nyilvánul meg abban a szabályosságban, hogy az alföldi telepek mindig szigorúan kötődnek a vízparti területek 150—200 m-es sávjához, ahol a magasabb talajvízszint viszonylag 27