Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)
Szabó István: Városi polgárok a századelőn
felépített templom és a szerzetesi kolostor kerülte el az enyészetet, amit elszigeteltségének köszönhetett, mert az akkori város nem terjedt tovább a mai piactérnél... A szegénységre jutott nép apró viskókat épített ideiglenesen hajlékul. Az utcák egyenességére sem ügyelt. Ezért találni azt a zegzugos labirintust, amely a Magyar utcából levezet egész a Petőfiutcába. Ugyanilyen sikátorok mindenfelé találhatók régi, apró kalibákkal... Akit sáros időben Szolnokra vetett balsorsa, soha el nem felejtette marasztaló sarát vagy nyári időben elfullasztó porfelhőjét. Nemcsak a pesti, de még a bécsi kereskedő is, ha az Alföldre akart lerándulni, elsősorban a szolnoki hídon túleső szandai töltés-út járhatósága után tudakozódott: ez volt az ország — sőt Európa — legsárosabb, legrosszabb útja. Az is maradt mindaddig, míg kőhidakkal át nem kötötték az árterület e részét. Ilyen formán a szandai út ... a múlté lett, de a város sáros maradt napjainkig..." Gulyás mester uramnak a kovácsműhelye és lakása a mai várossal egy idős „Zöldfa kocsma" mellett állott. 1910-ben született fia, a nemrég elhunyt László még ugyancsak emlékezett erre a marasztaló sártengerré. Mégpedig nem is akárhol, hanem bent a város közepén, a mai Dózsa György utca Tabánnal érintkező részén. „Apám kovács volt, kovács mester és kocsigyáros. És bár volt jónéhány ingatlanunk szerte a városban (a volt Egri Borozó épülete a Szapáry utca végén, a Technika és Tudomány háza, annak az háznak a fele, ahol most a Patyolat üzem van, vagyis ahol a Szent Antal malom volt), apám a Dózsa György — akkor Verbőczy utcai „L" alakú, nagy, nyolcszobás házában szeretett lakni. Mivel imádott vacsorákat meg ebédeket adni, húszan-huszonöten is összegyűltünk egyegy ilyen alkalomkor. Meg hát persze a névnapokon. De ide esős időben istenkísértés volt eljutni. Pedig rövid az utca, alig több mint 20 ház hosszúságú. Ilyenkor csak a házak elé lefektetett, hosszú gyalulatlan, úgynevezett szőrös, 30—40 cm szélességű pallókon lehetett a sártengeren átevickélni és eljutni egy-egy házig. Mert még a harmincas években is csak a főutca volt lekövezve a hídtól az állomásig, illetve a Szapáry utca. A többi utcákban mindenütt a Verbőczy utcai állapotokat uralkodtak. Vagy még az sem, ha nem lehetett pallót lefektetni, vagy ha a szegénység miatt nem volt pallóra pénz. Akkor ott elsüllyedtél, beleragadtál a sárba!" Pedig ez a harmincas évekből idézett kép már egy óriási fejlődés csúcsának is tekinthető. Hiszen Szolnok város képviselő gyűlési jegyzőkönyvének köteteiben Somogyi Ignác kigyűjtésében azt olvashatjuk a városi közlekedéssel kapcsolatosan, hogy már az 1875.évi július 17-i döntés szerint „...gyalogkőjárdák készítését határozták el, melynek költségeit azon háztulajdonosok fizetik majd meg, kiknek háza előtt ezen járdák a város nagyobb és nevezetesebb utcáiba elvezetnek..." S hogy ez ügyben valami történt is, azt az ugyanezen év december 20-i bejegyzése bizonyítja, miszerint: „...a képviselő testület 85. Szak.határozatával a kőútépítés és vámházak felállítási költségeinek fedezésére 16.000 írt kölcsönnek felvétele elrendeltetett, jóváhagyatott..." Egy esztendővel később, az 1876 április 10-i közgyűlés arról hoz döntést, hogy „...a vasúthoz vezető úgy nevezett fasorok közötti kocsiút, valamint a járda kiépíttetése a város által házilag, saját köveiből készíttessék el." S hogy e főútvonalak kiépítése ügyében nemcsak üléseztek, hanem cselekedtek is, azt mutatja a soron következő, ez ügyben történt bejegyzés még ugyanennek a hónapnak a végén (április 26.), mely szerint „Kárász Emil mérnök Úr jelenti, hogy a gyalog kőjárda mellett helyenként, különösen a Nerfeld háztól (a város központi épülete volt) a személyi indóházig terjedő 8
