Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)
Szabó István: Városi polgárok a századelőn
Müller Adolf: Parton (Olajjá; 45,9x31,7 cm; J.j. I. „ Müller Adolf '8 74 "; DJMLtsz.: 74.5.7.) azonban tudomásul kell venni, hogy a századfordulón, de még a húszas-harmincas években is Szolnoknak mindössze egy igen szűk belvárosa volt — a Baross utca hídfőig terjedő része — ahol a város és megye középületei voltak, tarkítva a közhasznú intézményekkel, üzletházakkal, könyvesboltokkal, trafikokkal. És volt még az ezt keresztező Szapáry utca hasonló elrendezettséggel. A történeti kutatások lehetőséget adnak arra, hogy egy-egy kiválasztott társadalmi csoport, jelen esetünkben a polgárság életvitele a különféle dokumentumok segítségével megrajzolható, s annak alapján egy nagyjából hiteles, általánosító kép felvázolható. Ezt teszi a többi szaktudomány, a régészet, a néprajz is. Más dolog, hogy a feltárt, részleteiben is megismert kép megelevenítése miként történhet. A múzeológiának, a múzeumi bemutatásnak ugyanis a lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Nemcsak azért, mert nincs például „általános polgár", hanem azért is mert az ezekre hasonlító, ezeket reprezentálni képes egyedek tárgyi anyaga csak kivételes esetekben gyűjthető be egyetlen helyről, a múzeumok szerény anyagi lehetőségei miatt. Ezért élnek a világ múzeumai valamennyi szakterületükön azzal a megoldással, hogy a kikutatott, átlagosnak és jellemzőnek ítélt képet darabonként összeválogatott tárgyakból alakítják ki, s az ismert, bemutatni kívánt képnek csupán illusztrációjaként használják, csoportosítják és állítják ki a tárgyakat. Szinte sehol a világon, de főleg múzeumi kiállításokon nem található egy Trójához, Akropoliszhoz, Pompeihez hasonlítható ideális lehetőség, ahol a leletek egy bizonyos állapotukban rögzültek és gyűjteményekbe is kerültek. A múzeumok, elsősorban a magyar múzeumok csak arra vállalkozhatnak, hogy egy-egy korszakról, egy-egy társadalmi csoportról sokszor esetleges módon összegyűjtött tárgyi anyagaik alapján megközelítően hiteles képet nyújtsanak. Egy múzeumi, de bármilyen más kiállításnak egyébként sem lehet célja más, minthogy egy megtervezett tematikus rend szerint egyetlen szervező gondolatot valósítson meg. Egy kiállításnak nem lehet feladata — miként teszi azt a kutató egy tanulmány, könyv elkészítésekor — hogy a fő gondolat mellett kiegészítő fejezeteket, lábjegyzeteket használjon. A tárgyak nem ilyen módon beszédesek, nem ez a közlési módjuk. El lehet ugyan velük mondani részleteket is, ám egy gondolat köré szervezve látvány és hangulat szempontjából talán többet közölnek ugyanarról a korról, mint az írásos szakmunkák. A múzeumi kiállítások tárgyaira egyébként hitelességük, forrásértékük miatt rendszeresen hivatkoznak a részletező leíró szakmunkák is. A Damjanich Múzeum, mikor állandó kiállítását a felújított épületben valamennyi szakágra kiterjedően megnyitot25