Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)
Szabó István: Városi polgárok a századelőn
ta, egyetlen gondolatot választott, amely valamennyi muzeológiai területen végig követhető. Ez a település és lakáskultúra láttatható és megjeleníthető tárgyainak, illetve az ehhez kapcsolódó, ugyancsak tárgyakban realizált emlékeinek (kulturális, hitvilágbeli, szellemi, művészeti) bemutatása. A történeti osztály egyetlen, viszonylag körülhatárolható korszakot, a századfordulót, azon belül Szolnok várossá válási időszakát, vagyis polgárosodásának körülményeit jelölte meg kiállítási témájaként. Nemcsak a megye, de Szolnok szempontjából is ez a kiegyezés után országosan is domináns korszak a meghatározó egészen a második világháború végéig. A város ekkor mondhatni saját erejéből, anyagi lehetőségeit felhasználva egy nagyjából jelentéktelen falusi településből az ország közép nagyságrendű városai közé emelkedik. Mind gazdaságilag, mind kulturális szempontból. Nem jelenti ez azt, s erre a kiállításon bemutatott tárgyi anyag a bizonyíték, (amit katalógusunk illusztrációs anyaga is részletesen bemutat), hogy ez a mintegy félévszázadon keresztül tartó folyamat Szolnok város életében zökkenőmentes, egyenes vonalú és egyértelmű volt. Fentebb már utaltunk rá, hogy egy paraszti jellegű, iparosodás irányába elinduló mezővárosnak kellett a polgári fejlődés irányába elmozdulnia, ráadásul úgy, hogy minden városképet érintő külsődlegesség ellenére a lakosság tősgyökeres része, vagyis az őslakosok mindvégig megmaradtak a gazdálkodás valamilyen fokú művelésénél. Még akkor sem hagytak fel a gazdálkodás bizonyos formációival az egykori földművesek gyerekei, ha ipar vagy hivatal mellett voksoltak is. Ez egy meglehetősen furcsa keveredést okozott a századforduló tájékán kissé megugró létszámú szolnoki társadalomban. Azt jelentette, hogy a lakosság zöme tanulmányai (lehetett az mesterség elsajátítása vagy diplomaszerzés) ellenére is megmaradt mezővárosinak, nagy vagy kisparaszti, s csak lépésről lépésre polgárosodó eredeti környezetében. Szülei házában élt, vagy házasság esetén ahhoz hasonlóban. Az udvaron baromfit tartott, a padláson terményt, a pincében zöldséget, bort. Még a város belterületén lévő házaiban is konyhakertet, szárnyasoknak ketreceket alakított ki. Emiatt hagyományosak maradtak még az új, ekkor már polgári igény szerint épített belvárosi lakásaik is. Ahová behordták, elhelyeztek minden, egykori paraszti őseiktől öröklött tárgyat, bútort is. Természetesen az új kor igényeinek megfelelően, s műveltségük, világlátottságuk birtokában ezeket már nem kizárólagos jelleggel használták (csupán sajnálták volna kidobni, érzelmi okok, emlékek miatt teljesen felszámolni), hanem egyéni ízlés szerint az ekkor már szép számmal és gazdag árukínálattal rendelkező szolnoki üzletekben kapható gyári termékekkel, a polgárosodás folyamatát is jelző országos terítésü árúkkal keverték. Ez a kettősség az élet szinte valamennyi területén megmutatkozik. Például a „háztájiból" kikerülő zöldségfélék, baromfi önellátás miatt, de a második világháborúig még szinte valamennyi feleségnek háztartásban betöltött szerepe miatt is a saját házban, „otthon" való étkezés szokásában. Ugyanakkor egy-egy ünnepi alkalommal a vendéglői étkezés, egy-egy baráti találkozó a városban egyre szaporodó, s már polgári igényeket is kielégítő vendéglátó egységekben, ahová már családostól is el lehetett látogatni egyre kevésbé számítottak különlegességnek. Alakulásában a szolnoki polgári társadalom egyfelől az eredeti parasztimezővárosi lakosság elmozdulását a polgárosodás irányába az országos tendenciáknak megfelelően természetes fejlődés szerint követi. Másfelől megfigyelhető egy ellentétes irányú ráhatás is, amely szorosan összefügg Szolnok me26
