dr. Kertész Róbert: Főtértörténet (A Damjanich János Múzeum kiállításvezetői, 1998)
BARABÁS IMRE: KÚTFÚRÁS A XIX. SZÁZAD VÉGI SZOLNOKI FŐTÉREN
Barabás Imre KÚTFÚRÁS A XIX. SZÁZAD VÉGI fleolóflus SZOLNOKI FŐTÉREN Ha valaki mai szemmel megnézi a XIX. század végi szolnoki főtérről készült fotókat, meglehetősen eklektikus látványban lesz része. A nem túl mutatós téren ugyanis együtt láthatja az elegáns konflisokat és utasaikat a piaci kofákkal, akik rozoga bódéikban, vagy egyszerűen csak egy földre terített vászondarabon árulják portékájukat. Egyvalami nem tűnik ki a város 100 évvel ezelőtti képeiből: az a kétségbeejtő vízellátási helyzet, mely még a A Kossuth téri piac, sarkán az artézi kúttal hétköznapi körülmények között is betegségek sorát okozta, tífusz és a századforduló körül kolerajárvány idején pedig egyenesen halálos veszélyt rejtett magában. 9 A fő ivóvízbeszerzési forrás ugyanis a Zagyva és a Tisza folyó volt, melyek vizét vödrökben, korsókban hordták haza a háziasszonyok, cselédlányok, porrá tört timsó hozzáadásával ülepítve ki belőle a folyó iszapját. A XIX. század végére aztán végleg tarthatatlanná vált ez a helyzet, hiszen az orvosok a kórokozók felfedezésével már bizonyítani tudták a folyóvíz szerepét a járványok elterjedésében, a mérnökök pedig a fúrástechnika fejlődésével alternatívát tudtak nyújtani az ivóvízellátás módját illetően. Ez utóbbit illetően az 1890-es évek elején már kétféle technológia közül is választhatott a városok vezetése: vagy a drága, 40 ezer forint körüli Zsigmondy-féle facsöves kutat rendelik meg, mely „örök időkre építvék", vagy megelégszenek az 1890-ben Hódmezővásárhelyen kipróbált öblítéses módszerrel, mely ugyan akkor még nem volt alkalmas hosszú élettartamú kutak létrehozására, de nem is került többe 5-6 ezer forintnál. Szolnok város vezetése ebben az időben kedvezőtlen pénzügyi helyzetben volt, de vészesen közeledett az újabb kolerajárvány, így lépnie kellett. Tanácsadói javaslatára az olcsóbb kútváltozatot készítő hódmezővásárhelyi testvérpárt, Soós Károlyt és Sámuelt kérte fel a munkára, közben pedig hatalmas vitát folytatott a képviselőtestülettel arról, melyik városrészben lehetne az első fúrás számára ideális helyszínt találni. Gruber József főjegyző és hívei féltették a főteret, hiszen egy fúróberendezés felállítása, üzemeltetése jelentős rombolással jár, nem is beszélve az elkészült artézi kút bőven elcsorgó vizéről, mely „velencei állapotokat" idézett elő nem egy település központjában. A városháza előtti piactéren kell lefúrni a kutat - hangoztatta a másik fél - hiszen a jómódúak adójából épül meg, jogosan várják tehát, hogy az ő házaikhoz közel legyen az egészséges vizet adó forrás. Arról már nem is beszélve, hogy a kor szokásainak megfelelően az átadás után díszkútfej kerül rá, és egy ilyen építmény csak a főteret díszítheti, nem az elhanyagolt vásárteret. Mindenki előtt ismert a vita végeredménye: a vállalkozó a fő-, más néven piactéren állította fel fúrótornyát, és 1893 októberében megkezdte a munkát, mely a következőkben zökkenőmentesen haladt. November 9-én már arról tudósított az újság, hogy készülődnek a második csőrakat lerakására, vagyis a fúrás most 145,7 m-ben folyik, napi 25 m előrehaladással.
