Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 28. (Szolnok, 2020)
Történettudomány - Udovecz György: A 68. Jászkun gyalogezred az első világháborúban
TISICUM XXVIII. vettek részt az ütközetben. Őket, mint a hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) tartalékát, Vittoriónál vonták össze, másik három hadosztállyal együtt. Felettük csak az AOK rendelkezett. Ennek ellenére részt vettek az ütközet biztosításában, a hídépítésben és az utánpótlás-szállításban. A tüzérségi előkészítés hajnali 3-tól 5 óra 10 percig tartott. A támadás az ezredet is érintő arcvonalszakaszon a Papadopoli-szigetről indult meg, az átkelés kierőszakolására. A támadást fogadó olasz 3. hadsereg mögött két hadtest állt tartalékként készenlétben. Az osztrák-magyar hadseregcsoport parancsnoka, Boroevic tábornagy az oderzói templom tornyából, az Isonzó-hadsereg parancsnoka, báró Wurm Wencel vezérezredes pedig Spine helységből figyelte a fejleményeket. A Piavén történő átkelés igen nehéznek bizonyult, hiszen a folyó medre ezen a szakaszon rendkívül széles volt, és számtalan kisebb-nagyobb szigetből, homokzátonyból állt. Az olaszok eleinte nem viszonozták a tüzérségi tüzet, fegyverei a gyalogság megindulásakor szólaltak meg. Az embert próbáló nehézségek ellenére a 106. és a 83. dandár átjutott a túlpartra és felszámolta a védműveket. Végül siker koronázta a hatalmas vérveszteséggel indított támadást, igaz nem Oderzo és Trevisio irányában, hanem a balszárnyon, a 6. hadsereg sávjában, amely sikeresen elfoglalta Montellót. A csata második napján, június 16-án az olaszok, kihasználva légi fölényüket, sikeresen támadták a Piavén felépített hidakat, amelyeken az elöl harcoló alakulataink az utánpótlást kapták. Az olasz hadvezetőség a két napja tartó harcok során azt észlelte, hogy észak felől nem kell komolyan tartania a Conrad-hadseregcsoport támadásaitól, hiszen az lassan abbahagyta az egyébként sikertelen támadó hadműveletét. Ezért átcsoportosításokat hajtottak végre és a tartalékokat a Piavéhez irányították. A helyzetet nehezítette az is, hogy a több napja tartó esőzések hatalmasra duzzasztották a folyót. A sebesülteket és a foglyokat a sérült hidakon átszállítani nem lehetett, új hidakat verni pedig lehetetlen volt. Lőszer, élelem alig volt, csapataink folyamatosan éheztek. Várható volt az olaszok ellentámadása, hiszen ők is tisztában voltak csapataink siralmas helyzetével. Legelőször 19-én a Montellót szerették volna visszafoglalni. Ellentámadásuk azonban nem sikerült, sőt, a mieink még 800 olasz katonát fogságba is ejtettek, valamint 8 löveget is zsákmányoltak. Június 19-én az udvari vonat IV. Károly törzsével Spilimbergóba érkezett, és oda rendelték Boroevic tábornagyot is. Ő tovább folytatta volna a támadást, de tisztázni akarta a Vezérkarral az utánpótlás és a tiroli fronton felszabadult erők átcsoportosításának kérdéseit. Báró Arz Artúr vezérezredes, az osztrák-magyar Vezérkar (Generalstab) főnöke tájékoztatta a királyt és a hadseregcsoport-parancsnokot arról, hogy lehetetlen a kellő mennyiségű utánpótlást biztosítani. Döntés ekkor még nem született. Június 20-án az ellenség tovább folytatta az ellentámadást, sikert azonban ezúttal sem ért el. Az uralkodó személyesen látogatott el a 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg parancsnokságára. A látottak végleg meggyőzték arról, hogy az offenzívát tovább erőltetni felesleges. A főparancsnokság még aznap este döntött: „a hadseregcsoport csapatai a Piave bal partjára visszavonandók.”29 20-án éjjel a 6. hadsereg, 21-én éjjel az Isonzó-hadsereg arcvonalszakaszán megkezdődött a visszavonulás a Piave keleti partjára. Az osztrák-magyar csapatok további támadó hadműveletet már nem kezdtek, hiszen a gazdaság annyira legyengült a hátországban folyó sztrájkok, nemzetiségi tüntetések, liberális politikai uszítások miatt (amelyek szerint a katonák a fronton éheztek és rongyos egyenruhában harcoltak). Egymás után érkeztek a jelentések a fegyelem lazulásáról is. Egyebek között augusztus 8-án a 68-as gyalogezred Prágában állomásozó pótkereténél is történt egy kisebb lázadás, amely azonban a fronton lévő ezredet nem érintette. Augusztus 1-én a 7. hadosztályt, mint az arcvonalszakasz tartalékát, ideiglenesen a IV. hadtestparancsnokság (parancsnok: herceg Alois Schönburg-Hartenstein lovassági tábornok) alá rendelték. Boroevic tábornagy 12-én szemlét tartott a hadosztály felett, és jónak értékelte a csapatok készültségi szintjét.30 Augusztusban nem történt különösebb esemény. Az Antant már szeptemberben az egész hadszíntéren támadni akart, de az olaszok készültségi szintje igen gyenge volt, így egyelőre csupán Tirol déli és nyugati részein nyugtalanították az arcvonalat, ahol jelentős francia és angol erők voltak. A mi csapataink a legnagyobb nélkülözések és a mostoha viszonyok ellenére is megállták helyüket a lokális támadásokkal szemben. A 7. hadosztály a 68-asokkal augusztus végétől az arcvonalba került. A hátországban is gyorsan peregtek az események. Az október 2-i közös minisztertanácson elfogadott manifesztum a Monarchia föderatív átalakításáról határozott.31 Bár a királyt 10-én felkereső magyar politikusok igyekeztek őt lebeszélni a manifesztum kiadásáról, 16-án „Legfelső Kézirat”-ot adott ki, amely Ausztria föderatív átalakításáról szólt, de már Magyarország nélkül. Természetesen ezután Magyarországon is felerősödtek a háborút azonnal befejezni óhajtó erők. A Monarchia csapatai ilyen bizonytalanságok mellett várták az Antant támadását. A XVI. hadtest, állományában a 7. hadosztállyal és a 68-asokkal, Papadopoli szigeténél nézett szembe a Piave túlsó partján készülődő ellenséggel. (10. olasz hadsereg XIV. angol hadteste) A teljes olasz fronton 58 és fél osztrák-magyar hadosztály (647 zászlóalj és 6304 löveg) állt szemben 69 ellenséges hadosztállyal (912 zászlóalj, 6900 löveg).32 Az olaszok nem csak a hadosztályok számában, hanem létszámában is fölényben voltak. Természetesen ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az Antant-offenzíva megindulásakor a Monarchia már csak papíron létezett. Csapataink éheztek, rongyos egyenruhában harcoltak, és otthonról is csak a bizonytalanság hírei érkeztek hozzájuk. Október 24-én megindult a várt támadás. Az Antant csapatai több ponton próbálták a védelmet áttörni. A 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg közötti szakaszon hatalmas tüzérségi előkészítés és aknavetőtüz vezette be a hadműveletet. A támadó XIV. angol hadtest mindenekelőtt a 7. hadosztály védősávjába tartozó Papadopoli-sziget birtokba vételét erőltette, hogy onnan kedvezőbb pozícióból támadhasson tovább. A helyzet a szigeten még a megszokottnál is kedvezőtlenebb volt. Az október második felében elkezdődött esőzések nyomán a víz teljesen elöntötte a főőrsök és előőrsök amúgy is gyenge fedezékeit. A támadás először a 132-esek I. számú főőrsét érte rajtaütésszerűen, amelyet vissza is szorított. AII. számú főőrs helyzete az így már két oldalról jövő ellenséggel 29 Siklós 1987. 59. 180 30 38. gyalogezred 1936.176. 31 Lexikon-I. 2000. 323. 32 A magyar gyalogság 1939.414.
