Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve 26. (Szolnok, 2018)

Kultúrtörténet - Szigeti Csaba: Egri (Chiovini) Antal népregéje, a Sinka halma

SZIGETI CSABA: EGRI (CHIOVINI) ANTAL NEPREGEJE, A SINKA HALMA

egész sokaság a’ kormányozó’ teremébe rohan, tőle durva garázdálkodások között szabad elbocsáttatást kívánván. Férjfihez illő méltósággal inti őket a’ csendességre és a’ lázzadókat engedelmességre térítni akarja. De a’ katonai törvények minden kötelékjei fel lévén bomolva, parancsit többé nem hallgatják, sőt kiáltozó lármával őt körűi vévén, kijelenték eltökéllett határozásokat: a’ várat az éj’ setétében elhagyni, egyszer’smind arra szóllítván fel, hogy őket Castáldó táborába vezesse.

Szétszaggatott szívvel, ’s könnyes szemekkel, mellyek tisztes szakállát nehéz cseppekkel áztaták, kéri ’s kényszeríti Nyári a’ lázzadókat mindenre, a’ mi csak nagy, drága, 's szent előttök, térnének el boldogtalan útjokról, ’s tennék kötelességüket. De mi után minden előadásai hasztalanok lennének, ’s még mindég ugyan azon lármás kiáltozás hangzana vissza, hirtelen kiszáradnak könnyei, arczát heves pir futja el, homlokát komor ránczok fedik, jobbja fenyegetőleg emelkedik, ’s heves haragjának kifakadtában őket becsteleneknek, élhetetleneknek, a’ hadnoki névre méltatlanoknak, a' jelen, ’s jövő kor előtt becsteleneknek, gyalázatos, és alacsony lelkű, haza 's királyáruló névvel bélyegzetteknek kiáltja ki; beszédjét végre azon ismételt eskkel rekeszti be, hogy a’ várat - ha mindjárt egyedül maradna is - életben el nem hadja, elmenetökbe soha sem egyez meg, sőt inkább annak egész erejéből szegezi magát ellene.

De mind ezen fenyegetődzések - a’ felzendűltek igen is ismervén önerejöket - nem sikereztek egyebet, mint azt, hogy derék hadnagya Pekry magát hangosan is nyilván vezéréhez kapcsolván, annak egész halálig önkényen, és ünnepileg hűséget esküdött.

Elborítván végre az éj setét leplével Szolnokot, és annak zajgó környékét, a’ gyávák elmenni készülének. Vad dühösséggel rohan egy pártos csoport Lőrincz teremébe, durva hevességgel a’ földalatti titkos útnak kulcsit kívánván, melly a’ Zagyva alatt meglehetős távolságnyira kivisz a’ szabadra, 's több ajtók, 's rontok által el van zárva. Nyáry szavában, ’s mozdulatiban még mindég megtartván férjfias tekintetét, bátran tagadá el a’ kulcsokat, mellyeket egyedül életével ragadhatnak el tőle, és a’ mint a’ legmerészebb, hogy erőszakkal víjja ki azt, a’ mit önkényesen ide adni nem akar, ura ellen kezet mere emelni, az, Nyárynak ügyesen irányzott izmos csapása által elválva az egésztől a’ földre hűli. Erre az egész csoport rohan rá, 's csak annak heves tolongása, melly önfegyvereinek felhasználását akadályoztatja, menti meg a’ bátor lelkű férjfiat a’ tulajdon katonái által okozandó haláltól. Végtére csak ugyan a’ rá tolakodó sokaságtól, nem állhatván ellene, a’ földre téríttetik, a’ közelebbiek elfoglalják a’ kúlcsokat, ’s csak Pekrynek közben jötte menti ki őt’ a’ rá mért kegyetlenségöktől.

Megelégedve ezen ragadománnyal a’ tökéletlen szökevények a’ rájok várakozó czimborákhoz sietnek, és az udvaron mindnyájan öszve gyűlnek. Hív szolgájára támaszkodva, még egyszer jelenik meg a’ megverettetett teremének erkélyén, még egyszer inti meg őket beszédjével. Valami húszán az elvetemedettek közül végre megilletődvén ezen elválasztó pillanatban, a’ becsületre, ’s vezérökhöz vissza térnek az alatt, hogy a’ többi sokaság gyalázatosán elillan.

Azonban elmúlván az éjfél, mély csend váltja fel a’ tompoló zajgást, a’ hold komolyan 's halaványan lövellé a’ szakadozott felhőkön át az árva várra súgárait, komor némaságba álla a’ hátra maradt csoportotska együtt; ekkor megjelenik Nyári lassudad léptekkel, derék barátjától Pekrytől, ’s hű fegyvernekétől kisértetve. Húzamos ideig nyugvának

pillantati a’ válogatott, ’s most már a’ halálnak martalékúl szánt kis seregen, kémlelőleg futják át az egész sort szemei, mind egyiknek arczulatját látható megtetszéssel késedelmezvén.

»Ezen mély szomorúságomban« így kezdé végtére, »mellybe társaitok hűségtelensége süllyesztett, az még egyetlen vigasztalásom, hogy egy kicsiny ugyan, de olly férjfiak’ csoportját látom magam körűi, kik a’ hon javáért, és a’ magyar név mélyen megsértett becsületének megszabadításáért, magokat önkényen áldozták a’ halálnak. Híjában igyekezném előttetek eltitkolni, a’ mit ti is igen jól láttok, hogy ránk nézve nincs szabadulás, nincs segítség, nincs mentség a’ dicsőséges halálon kívül. Újítsuk meg tehát még egyszer ezen ünnepélyes éjféli órában életre ’s halálra szent szövetségünket, mellynél fogva mindnyájan utolsó lehelletig egyért, ’s kiki mindnyájunkért vívni kész.«

Mély megilletődéssel emelé fel legelőször is maga a’ hős ízmos jobbját a’ setét felhőklepte ég felé elmondani a’ rettentő igéket. ’S Íme! a ragyogó holdnak súgára halavány arczulatjára ese, és a’ körülállók azon egy megdicsőültnek vonásait szemlélék. Ezen szívreható ünnepélyes indulat közt szent borzadástól meghatva, leghívebb teljesítendése’ feltételével tette le kiki a’ komoly esket; mert a’ halál párájától megihletve mindnyájan érzék más a’ rettenetes bírónak közellétét, ki nem sokára megkérelhetlen szigorúsággal hivandja maga elébe a’ neki áldoztakat.

Vége lévén e' szent foglalatosságnak, a’ kormányozó kinek kinek kiosztá a’ parancsot, 's kirendelé helyét, hol a’ felvirrandó napon kiki kötelességét találja, 's hol mindenkit elérendi sorsa, magának a’ legveszélyesebbikét választván a’ kapunál. Most vidám hanggal eledelt parancsola elő, hogy a’ bajnokok ama’ terhes, és iszonyú munkának végrehajtására megerősítsék testűket, azután teremébe siete, hogy minden földi ügyök közt a’ végsőt - Teremtőjével bevégezze. Erre fegyvernekével legékesebb ruháját elő hozatván - mert ékesen kiváná ő diadalmát ünnepelni - és a' vár’ kulcsait övére fűzvén, kezébe vévé lobogóját - még egyszer kívánta fő zászlaját lobogtatni, mi előtt az ledöntetne - bajtársinak körébe siete.

Alig hogy keletről egy világos sugár a’ természetet újra feléledni hírdeté, ’s már a’ pogányok lövöldözék is a' várat. Gyengén viszanozák azt a’ keresztények, ’s mivel ez egészen az eddigi szokás ellen vala, csak hamar észre vették, hogy a’ várban valami különösnek kellett történni. Ali erről tudósíttatván, nem kévésé sajdítá meg a’ valóságot, ’s tüstént parancsolatot ada a köz’ ostromra. A’ halálos ellenség iszonyú robajjal rohana elő, meg nem akadályozva a’ csekély őrségtől, közel a’ bástyákig. De a’ mint a’ tolakodó seregek a’ kinézett helyre jutának, Nyáry minden egy helyre elrendelt ágyúit elsüttetvén, a’ támadók közül egész sorokat halmokba teríté le. Ezen romlás meghökkenté ugyan egy ideig őket, a’ további ostromtól mindazáltal fel nem tarthatá, annál is inkább, minthogy az őrségtől megfosztott, csupán a' folyam’ oltalmára hagyott túlsó falak azonnal elfoglaltattak.

Ezt Nyáry a' közeli Allah-köz ordításból megértvén, megfuvá kürtjét, mire az egész csapat a' kapuba gyülekeze, mellynek nyílása felé, vas darabokkal, lánczokkal, és aprított ólommal töltött ágyúinak legnagyobbika halálszóró torkát kitátva tartotta.

A’ betolakodó törököknek súlyos vágásaik ugyan azon pillanatban repítették ki sarkaikból a’ nehéz kapu szárnyakat, a’ mint az elcsüggedt

483