Csányi Marietta et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (Szolnok, 2016)
Tudománytörténet - Fodor István: Domokos Péter emlékezete (1936–2014)
Fodor István Domokos Péter emlékezete (1936-2014) Domokos Péterre emlékezünk, aki most lenne nyolcvan éves, de már második esztendeje nincs köztünk. Pedig sokan biztosra vettük, hogy messze túlhaladja majd a nyolc évtizedet, hiszen édesapja a kilencet is túlhaladta, méghozzá munkabírását is megőrizve. Sajnos, nem így történt. Bár tudtunk betegségéről, hirtelen távozása mindenkit váratlanul ért. Nagyjából negyven évig ismertük egymást, jó egyetértésben, később barátságban. Fájó hiánya miatt emlékeztem sokszor megismerkedésünk történetére, a jó barátok társaságában eltöltött szép és vidám órákra, a szorongató gondokról való beszélgetéseinkre. Ezekről szeretném most másokkal is megosztani néhány gondolatomat. A két Domokost, az egyként szálfatermetű székelyt - apát és fiát - nagyjából egy időben ismertem meg. Előbb az édesapa, Domokos Pál Péter munkásságáról alkottam magamnak képet a hetvenes évek elején, amikor szinte minden hozzáférhető írását elolvastam a csángókról, akikről tökéletesen megfeledkezett a magyar társadalom és az egyház is. Hamar rájöttem, hogy Péter bácsi műveiben találom a legjobb útmutatót a Kárpátoktól keletre szorult magyarokról, akiket a XIX. századi magyarok ugyanúgy találtak meg, mint Julianus egykor a Volga-menti keleti magyarokat. Kezdetben személyesen nem ismertem. Nem csak őt magát nem, hanem még olyanokkal sem beszéltem, akik őt jól ismerték. Kivéve László Gyulát, aki az alábbi anekdotát mesélte róla. Eszerint Péter bácsi elment a csíksomlyói barátokhoz s bekopogott az egyik kamrájába. Az kiszólt:- Ki az?- Domokos Pál Péter - válaszolta Péter bácsi.- No, akkor egy bejöhet, a másik kettő meg várakozzon - szólt ki a barát. Később aztán jóval többet megtudtam a csángók történetének és életének nagy tudósáról. Az történt ugyanis, hogy 1976-ban - mint botcsinálta riporter - én készítettem az első TV-interjút Domokos Pál Péterrel. (Akkor persze én még nem tudtam erről az elsőségről, azt viszont igen, hogy Péter bácsi politikailag megbélyegzett ember volt.) Ez az interjú a Székely Orsolya által készített Népművészek c. sorozat számára készült, s a TV egyik főszerkesztője, Sylvester András Orsolyának előzetes tanácsokat is adott az interjúra vonatkozóan. Például azt, hogy Péter bácsi a csángókról szólva említse meg, hogy a román tudósok is milyen sokat tettek a csángók megismerése érdekében. Én persze, ezt az elvárást a felvétel előtt megemlítettem Péter bácsinak, aki erre szemrebbenés nélkül csak ennyit jegyzett meg:- Rendben van, természetesen. De ezt majd te mondod. Belementem a szerepcserébe, s közben Tamási Áron sorai jutottak eszembe a székelyek agyafúrtságáról. A riport lement a TV-ben (azóta még jó néhányszor meg is ismételték), de azt csak Orsolyától tudtam meg jóval később, hogy ez nem ment egyszerűen. Csak Sylvester Andrásnak köszönhető, hogy az interjú a nézők elé került. Azt is megtudtam, hogy a főszerkesztő egyik őse Bethlen Gábor erdélyi fejedelem titkára volt. Úgy látszik hát, hogy a vér néha tényleg nem válik vízzé. Péter bácsival utoljára a Ráday Kollégiumban találkoztam a 90. születésnapjára szervezett ünnepségen. A köszöntőkre adott válaszának egy mondata máig megragadt emlékezetemben.- Amíg a kezemet emelni tudom, mindig népemet fogom szolgálni. E fogadalmát valóban megtartotta. A tiszteletére készült s 1993-ban Halász Péter szerkesztésében megjelent kötetbe1 én is írtam egy tanulmányt a Kárpátoktól keletre előkerült magyar jellegű régészeti leletekről. E dolgozat nem is lett egészen sikertelen, amit abból gondolok, hogy eléggé sokan még mostanában is hivatkoztak rá. Csak az újabban magukat őstörténésznek és megváltónak képzelő félművelt sarlatánok nem veszik figyelembe, nem is olvassák. Péterrel akkor kerültünk közelebbi ismeretségbe, amikor 1974 őszétől az ELTE Finnugor Tanszéke meghívott előadónak a finnugor őstörténet tárgyköréből.1 2 Ettől kezdve már rendszeresen találkoztunk itt is és Szegeden is, ahol én ugyanettől az időtől oktattam régészetet, Péter pedig a Mikola Tibor vezette Finnugor Tanszéken volt alkalmazásban. Akkor még nagy volt a barátság minden rendű és rangú finnugrista között, akárhol is voltak alkalmazásban. A fővárosban nevezetesek voltak a havi finnugor összejövetelek, abban az időben a budai várban, az Old Firenzében. Itt azonban egy bizonyos idő eltelte után a főpincér előzékenyen felhívta a figyelmünket arra a számukra sajnálatos körülményre, hogy társaságunk tagjainak a fogyasztása nem éri el a náluk megszokott mértéket, így mi a kívánatosabb vendégek elől foglaljuk el a helyet. Ezért nagy sajnálattal arra kért bennünket, hogy jó lenne, ha alacsonyabb árszintű étterembe tennénk át főhadiszállásunkat. Áttettük. Az összejöveteleknek azonban csak a helyszíne változott, jó hangulatuk azonban szerencsére nem. De itt most kissé vissza kell kanyarodnunk Péter életútján. Az egyetem elvégzését követően általános, majd középiskolai tanár lett, ezt követően pályázat útján lektor lett a leningrádi (szentpétervári) egyetemen. Nagy fordulat volt ez életében. Ez a város volt ugyanis már évtizedek óta a kis finnugor népek fiainak-lányainak felsőfokú képzési helye. Gyakran látogattak ide e népek írói, művészei, tudósai is. Itt kötött ismeretséget a magyar lektor például Vaszilij Litkinnel, az egykori Eötvös Kollégista zűrjén nyelvésszel (aki Budapest után a GULAG egyik táborát is megjárta), a nagyszerű vogul költővel, Juvan Sesztalovval. Itt formálódott ki Péter 1 HALÁSZ Péter 1993. 2 E számomra igen megtisztelő felkérést megelőzte egy bemutatkozó előadás megtartása, amelyen ott volt a tanszék vezetője, Lakó György professzor is, aki szemüvege mögül igen szigorú tekintettel méregetett, amit nem tudtam mire vélni. Az előadás után megkérdezte: Mondja fiatalember, maga látta is azt, amiről itt beszélt? (Nyilván a régészeti leletanyagra gondolt.) Igen, láttam-feleltem. No, akkor rendben van - volt a megnyugtató ítélet. Én mindenesetre ezután szigorú és zárkózott embernek véltem a professzort. Csak 1980-ban változott meg róla gyökeresen a véleményem, amikor együtt voltunk Stockholmban, a Baltisztikai Intézetben, amelynek én ekkor lettem tagja és tapasztalhattam meg Lakó György igazi emberségét, figyelmességét, barátságos természetét. 323
