Csányi Marietta et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (Szolnok, 2016)
Természettudomány és régészet - Bartosiewicz László: „Súlyos állatságok”. A hatvani kultúra húsfogyasztása Jászdózsa–Káponahalmon
BARTOSIEWICZ LÁSZLÓ: „SÚLYOS ÁLLATSÁGOK”: A HATVANI KULTÚRA HÚSFOGYASZTÁSA JÁSZDÓZSA-KÁPONAHALMON Az állatmaradványok relatív időrendi megoszlásából látható, hogy állatcsontok a legnagyobb tömegben a legrégebbi szintből (15.) kerültek a napvilágra, súlyuk csaknem az összes leletanyag felét teszi ki. Ugyanakkor a 13. szintből meghatározott állatmaradványok összsúlya a legkisebb, a teljes leletanyag tömegének kevesebb, mint tíz százaléka. Ezeknek a viszonylagos aránytalanságoknak az eredmények százalékos értékelésekor kell a tudatában lennünk, hiszen különösen a legkisebb leletegyüttes (13. szint) adatai aránylag kevésbé megbízhatóak. Az 1. ábra az 1. táblázat legfontosabb húshasznú állataiból származó maradványok súlyának egymáshoz viszonyított százalékos arányait mutatja. Ebben a megjelenítésben világossá válik a hatvani kultúra hús- fogyasztásának néhány vonulata Jászdózsa-Kápolnahalmon. A legfiatalabb lakószint (12.) kivételével a szarvasmarha csontjai szerepeltek a legnagyobb súllyal, az egy-egy szinten mért azonosítható állatcsontok súlyának 50%-át meghaladva. Figyelemre méltó, hogy a vizsgált legidősebb szinttől (15.) eltekintve, a sertések csontjainak relatív súlya kevesebb volt, mint az egymástól nehezen elkülöníthető juhoké illetve kecskéké. Ha a sertéscsontok jelenlétét a kisebb számban előforduló, de nagyobb egyedi súlyú lovakéhoz hasonlítjuk, ugyancsak az utóbbi százalékos fölényét figyelhetjük meg a sertéssel szemben (a lómaradványok hiánya a 13. szintben magyarázható a leletegyüttes kicsiny voltával, amely miatt a viszonylag ritka állatfajok megjelenésének statisztikai valószínűsége kisebb). Ha a vadállatok százalékos részesedését vesszük górcső alá az ábrán, feltűnő, hogy a házisertés korai nagyobb képviseltségével a vaddisznócsontok kismértékű, de jól látható jelenléte is együtt jár (15. szint). A rétegsorban felfelé - azaz az időben előre - haladva a gímszarvas maradványainak növekvő százalékos aránya mellett valamelyest nagyobb tömegű őzcsonttal is számolhatunk. A legfiatalabb (12.) szint anyagát feltehetőleg nem nagy darabszámban, de mindenképpen érdemleges súlyarányban az őstulok robusztus csontjainak megjelenése is jellemzi. Összességükben a 1. ábrán százalékos alakban felvázolt csontsúlyok arra utalnak, hogy Jászdózsa-Kápolnahalmon a hatvani kultúrával kapcsolatba hozható lakószintek húsellátásában növekvő szerepet játszottak a vadállatok. Ezen belül az erdősült környezeti viszonyokat kedvelő vaddisznó szerepe csökkent, viszont a táplálkozásban megjelent a nyílt, füves területeket kedvelő őz és az őstulok húsa. Legnagyobb arányban azonban látszólag a mindkét térszínt kedvelő gímszarvas járult a húsfogyasztáshoz. A szarvasmaradványok két fontos alakban jelenhetnek meg a régészeti alapanyagban: vázcsont és agancs. Ezek összevonása a mintákban nehézséget okoz, hiszen az agancs egyrészt nem képvisel húst/tápértéket, másrészt a tél végén levetett agancs vadászat, az állat megölése nélkül is gyűjtögethető.14 Ráadásul az agancs gyakran apró darabokra töredezik, ami látszólag jelentősen megnöveli részesedését a leletanyagból, ha csak a meghatározható darabszámokat tekintjük mérvadónak. Míg az 1972-ben lemért állattani anyag súlyadataiban utólag már nem tudjuk elkülöníteni a agancs és az egyéb vázrészek súlyát, Jászdózsa- Kápolnahalom megmunkált szarvasmaradványai között az agancs fel- használása enyhén növekvő tendenciát mutat a szarvascsont eszközök rovására az egymást követő hatvani (44%, n=85), füzesabonyi (47%, n=166) és a koszideri (52%, n=108) kultúra során.16 Ez a gyűjtögetés növekvő mértékét sugallja. 14 CHOYKE, Alice 1987.111. 15 CHOYKE, Alice-BARTOSIEWICZ, László 2009. Fig. 4. A háziállatok közül a juh és/vagy kecskehús fontosságának enyhe, de következetes növekedése a sertéséhez képest azt sejteti, hogy a nyílt, füves területeket kedvelő juh és szarvasmarha növekvő szerepet játszott a húsellátásban. Ezek a tendenciák önmagukban nem különösebben markánsak, de egymást rendre erősítik. Fontos erényük, hogy a csont és hús egymáshoz viszonyított arányának köszönhetően a lehető legközvetlenebbül mutatják az egyes állatok húsfogyasztásban betöltött szerepét a hatvani kultúra időszakában. Sajnos az 1972-es jászdózsai ásatás súlyadataihoz tartozó darabszámok sem állnak a rendelkezésemre. Korábbi saját súlymérési vizsgálataimból azonban jól látszik, hogy kisebb darabszámúkhoz képest a szarvasmarha, a vaddisznó, de különösen az őstulok súlyos csontjai aránytalanul nagy részesedést képviselnek.16 Ez könnyen belátható hiszen ezekből az állatokból átlagosan nagyobb, azaz nehezebb csonttöredékek maradnak hátra. Ez a különbség arra utal, hogy míg juh- vagy sertéshúsból feltehetőleg gyakrabban jutott a hétköznapokra, a közösség alkalmanként egy-egy szarvasmarha vagy nagytestű vadállat húsát megosztva lakomázhatott. Az eredmények megvitatása A módszerekkel kapcsolatban említett összetett, egyedszám becslésekre és átlagos testsúlyokra alapozott módszer mindmáig legmeggyőzőbb kritikáját John E. Guilday17 fogalmazta meg már 1970-ben Amerikában, a pennsylvaniai Fort Ligonier 18. századi erődítésének régészeti állattani elemzése során. Az erőd élettartama és az ott állomásoztatott katonák létszámának ingadozásai írásos forrásokban követhetőek voltak. A Guilday által feldolgozott csaknem 4500 meghatározható állatcsontból becsült legkisebb egyedszámok alapján az erőd személyzetének elméletileg összesen 2 tonna hús állt a rendelkezésére.18 Guilday ezt az értéket elosztotta a támaszpont dokumentált 2364 napos élettartamával, illetve a nyilvántartott helyőrség ezalatt 8 és 4000 között ingadozó létszámával. Nagyvonalúan napi egy font (454 g) hús fejadaggal számolva rendkívül széles határok között ingadozó számadatokat kapott, amelyeket a 2. ábrán foglaltam össze. Annyi azonnal nyilvánvaló, hogy a minimális egyedszámok- ból becsült húsmennyiség a legénység ellátmányának csak a töredékét fedezte volna. A különböző években feljegyzett létszámú helyőrségnek pedig más-más időtartamú periódusokra lett volna elegendő (a 2. ábra adatpontjai). Ezekből a lényegében megfoghatatlan eredményekből Guilday azt a következtetést vonta le, hogy “az ilyen számítások egyszerűen nevetségesek”.19 Pedig a kora újkori lelőhely már említett írásos emlékanyagában legalább két döntő paraméter, az időtartam és a létszám a rendelkezésére állt. Következtetésként arra hívta fel a figyelmet, hogy az abszolút húsmennyiségek nehezen értelmezhető becslése helyett érdemes az állatcsontanyag minőségi jellemzőire, az egyes fajok táplálkozásban játszott szerepének egymáshoz viszonyított arányára összpontosítani. Jászdózsa-Kápolnahalom csontsúlyainak értékelésekor ezt az intelmet is igyekeztem szem előtt tartani. A „mérleg-módszer” előnye, hogy töredezettségtől függetlenül mutatja az elfogyasztott hús mennyiségével 16 BARTOSIEWICZ László 2007.131. ábra. 17 GUILDAY, John E. 1970.177-186. 18 GUILDAY, John E. 1970.185. 19 GUILDAY John E. 1970.186. 305
