Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)
Történettudomány - Bagi Gábor: Adatok, megjegyzések Jász-Nagykun-Szolnok megye agrártörténetéhez a honfoglalástól a polgári forradalomig (895–1848)
Bagi Gábor Adatok, megjegyzések Jász-Nagykun-Szolnok megye agrártörténetéhez a honfoglalástól a polgári forradalomig (895-1848)1 A Tisza vízgyűjtő területén fekvő, 5581,7 km2 kiterjedésű2 Jász-Nagykun-Szolnok tipikus alföldi megye, melynek sík területét délnek tartva a „legmagyarabb folyó” osztja ketté. A nyugati rész fő folyóvize a Zagyva, amely Szolnoknál ömlik a Tiszába, míg dél-délkeleten a területét a Körös és a Berettyó határolja. A XIX. századi nagy folyószabályozásokig a táj jelentős része időszakosan vagy állandóan vízjárta területnek minősült. A Tisza két oldalán húzódó, nemritkán 20-30 km széles árterek csak a néhány átkelőhelynél (Tiszafüred, Abádszalók, Szolnok, Tiszavárkony, Cibakháza) szűkültek össze négy-öt km-esre. A Tisza-völgy a szabályozásokig az ország legmocsarasabb része volt, még a száraz részeket is gyakorta élővizek, erek, vízmosások tagolták. 1. A honfoglalástól a tatárjárásig (895-1241) A honfoglalók 895 táján szállták meg a megye területét. A helyben talált igen csekély szláv-avar lakosság - a jóval sűrűbb népességű Dunántúl lakóival ellentétben - kevéssé hatott a megtelepedőkre, ám a X. század hatalmi átrendeződései a jelek szerint itt is jelentősebb népmozgásokkal jártak. A honfoglaláskor a Tiszántúlt feltehetően megszálló Gyulák (?) törzse utóbb részben vagy egészben Erdélybe költözött, míg 965. táján Abádszalók-Tomajmonostor környékére besenyők települtek be.3 Az etnikai tarkaságot bizonyítja, hogy 1075-ben Tiszavarsány helyén a talán alán (kabar?) eredetű varsányokat említik, míg Tiszabőn 1241 előtt igazolhatóan izmaeliták (mohamedánok) laktak.4 A X-XI. században a megye területén pillanatnyilag mintegy 5-15.000 fős népesség valószínűsíthető.5 A magyarság nagyállattartó, de a földművelést jól ismerő és a jelek szerint részben már megtelepült népként szorult be a Kárpát-medencébe. A honfoglalók gazdálkodását a közelmúltban is gyakran nevezték nomádnak, félnomádnak, de még a fogalmak értelmezésében sem alakult ki igazi megegyezés. Többen feltételezik, hogy vegyes mezőgazdasági rendszer (állattartó-földművelő és nomád) biztosította az átmenetet a letelepedéshez, amelynél fokozottan figyelembe kell venni, hogy még a nomád nagyállattartás is feltételezett bizonyos fajta földművelő tevékenységet. Az állattartáson belül a ló, a szarvasmarha és a juh tartása mindenütt fontos volt, ám a sertés jelentősége már vitatott. Az is kérdéses, hogy a honfoglalók egyes csoportjainál a besenyők elől menekülés mennyiben tette lehetővé az etelközi állatállomány átmentését. Ez leginkább a magyarok keleti, takival (mások szerint tarpánnal) rokon kistermetű lovainál sikerül1 E dolgozat első változata - szigorú terjedelmi korlátok mellett - 2012-ben a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár felkérésére készült, megyénk agrártörténetét bemutató kiadvány egyik fejezeteként. Végül a kötet nem jelent meg, így az alábbiakban egy némileg bővített, átdolgozott, de az összegyűjtött történeti forrásokat nem tartalmazó szöveget adunk közre. 2 A könnyebb áttekinthetőség végett ide sorolom Tiszaugot is. 3 MADARAS László 2009a. 52-62.; ANONYMUS 1975.132-133. (57. fejezet). 4 GYÖRFFY György 1987. III. 74-75. 5 BAGI Gábor 2009.1-9. hetett, amit a kalandozó hadjáratok sikerei is mutatnak. Ezek az avarokétól némileg különböztek, és szerepük a harcászat és közlekedés mellett a keresztény időkig a táplálkozásban is jelentős volt. A meghatározó szarvasmarha típusuknak egy kistermetű, vékony csontozatú fajta tekinthető, és nem a jóval később kialakult, nagy szarvú szürke (magyar) marha. Két juhfajtát is ismertek, a rövid szarvú európai tőzegjuh utódát, amely az avaroknál terjedt el és egy kistermetűt, melynek szarva nagy ívben fordult. A pödört szarvú magyar racka jóval későbbi kereszteződések eredménye. A sertések közül egy szlávokhoz kapcsolható, finomabb csontú és egy alföldi, koponyájában a vaddisznóéhoz hasonlító adatolható.6 A sertés- és baromfitartás inkább a Kárpát-medencében válhatott fontossá.7 A honfoglalás nyomán az új környezet hosszabb távon lehetetlenné tette a régi gazdálkodás folytatását. Az Alföldön megtelepedő magyarok a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem a folyók alsó szakaszán alakították ki téli szállásaikat, hanem az árterületek szélén. Tavasszal az itteni hátakon kezdték meg a legeltetést, majd miután nyárra ezek a legelők kiégtek, az árterületeken a tavaszi ár levonulásával már elegendő vegetáció sarjadt, és az állatokat ide terelték. Az ártéri legelőkön a jószág még télen is talált táplálékot, így ebben a legeltetési rendszerben nem a folyók mellett, hanem azokra merőlegesen mozgatták a csordákat, nyájakat. így általában nem volt szükség külön nyári és téli szállásra sem! A lakosság zöme az ártérparti szállásokon lakott, amelyek aztán alig pár évtized alatt faluvá alakulhattak. Az öt-tíz m2 alapterületű, részben földbe mélyített, kétoldalú tetős „épületminimumok” - lakóház, műhely, sütőház, fürdő, ól - már korábbról is ismertek voltak.8 így a jurták mellett gyorsan általánossá válhattak a földbe mélyített egyosztatú házak, néhol talán már vert és döngölt felmenő fallal. Szénagazdálkodást ugyan még nem folytattak honfoglaló őseink, de gabonatermesztést már igen. A beköltözés előtt ismerték az ekés földművelést, és sok szántójukat is említették. Termeltek csupasz vetési búzát és kölest, három árpafajtát, rozst és borsót. Aratásra sarlót használtak, míg a magvakat kézi malommal őrölték meg. A másik fontos eszközük az ásó lehetett. Valószínűleg már az árkos öntözés és a kertművelés egyes fogásait is alkalmazták.9 A halászat jelentősége egyes csoportoknál igen nagy volt, minthogy a Tisza XIX. századi folyószabályozásokig legendás halbősége komoly lehetőségeket teremtett. A nagy hajtóvadászatok a katonai nevelés (lovas íjászat) szempontjából is fontosak voltak, de a megtalált hat nyílhegytípus alapján csak bizonyos állatok vadászatára specializálódtak. Sajnos a X. század kapcsán a régészek jobbára csak temetkezéseket tártak fel, és sírok mellékletei nem igazán tükrözik a gazdálkodás jellemzőit. A halotti szokások alapján is könnyen torzkép rajzolható. Mindez minimális lehetőséget ad, hogy az egyes kistájak gazdálkodásának sajátosságaira 6 GYÖRFFY György 1983.411. 7 FODOR István 2009.88. 8 BALASSA M. Iván 1997.185-190. 9 RÓNA-TAS András 1996. 284.; ERDÉLYI István 2002. 114-115.; GYULAI Ferenc 2000.53-54.; VÖRÖS István 2004.195-238. 221
