Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (Szolnok, 2015)

Művészettörténet - Egri Mária: Az 1952-es metróépítés Népstadion úti állomásának ferskói-ürügyén – Szőnyi István megvalósult és vázlatokban maradt pannói, murális alkotásai

TISICUM XXIV. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET

Szőnyiék zebegényi rezidenciája, a 30-as évektől pesti lakásuk is művészek, irodalmárok gyakori találkozóhelye lett. A vele készült interjúk, róla szóló publikációk bőven informálnak, kik, mikor és milyen rendszerességgel látogatták őket a nyaranta szinte „művészkolóniaként” működő otthonukban.

„Egry Balatonját” lelte meg a Duna zebegényi kanyarulatánál. Megtalálta a tájban, a fényviszonyokban, az emberek között a habitusának legmegfelelőbb környezetet. Volt tehene, malacokat, tyúkokat, kacsát tartott. A házhoz tartozó kis erdőben sétált, töprengett a festményéről ismert, emblematikus „kerti pádon”. Rengeteg vázlatot készített. Maga nyomtatta rézkarcait, keverte festékeit, főként gouache tojástemperáját.

A vidéki embereket festette, magát is, két gyermekét, asszonyát, akivel hozzájuk hasonlatosként háziállatai közötti munkát is végezte. Képei áhítatot, békét sugallnak, ember és természet mitikus egységét. Ő maga közli Tóbiás Áron először a Kortársban megjelent publikációjában: megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő és elválaszthatatlan egységét... A munka szempontjából csak a hazai táj, az itthoni miliő, a magyar emberek érdekelnek, csak ezek keltenek bennem visszhangot s csak ezekből a hazai motívumokból tudok érdemleges munkát összehozni, mert ezekkel eszmélésem első pillanatától fogva összeforrtam, eggyé válva velük, önmagámon keresztül megtanultam megismeri legbensőbb lényegüket...” „Az emberi figura iránti érdeklődésemnek állandó kísérője és kiegészítője az állatokhoz való közvetlen kapcsolatom. Már gyerekkoromban is nagyon szerettem az Állatkertbe járni és elgyönyörködtem a különféle állatok és madarak szépségében. Zebegényben azután állandóan tartottam állatokat, kutyától, macskától kezdve kecskén keresztül tehénig és lóig mindenrendű és rangú háziállatot, s mondhatom, hogy sok rajzomat és képemet azok ihlették meg.”

Kitűnő művész és nagyszerű ember volt. Még így az idő távlatából, eleven személye ismerete nélkül is csupán képei és írásai által lenyűgöz, akár igazi tehetséggel, határozott művészi elképzelésekkel induló fiatalemberként, akár a Parnasszus csúcsát elért érett bölcsként enged közel magához. A húszas évektől sikerrel rendezte meg gyűjteményes kiállításait, s az összes művészetért adható kitüntetés birtokába jutott. Holott főiskolai ifjúsági pozícióján kívül sohasem politizált. Csupán egy sokak által látható-érzékelhető magaslaton következetesen etikus volt. Közvetített valami olyasmit, amire mindenki vágyik. Rendet, békét, egyensúlyt, harmóniát. Ezt képviselte a közéletben, a magánéletben és a művészetében. Valójában erről szól festészete is. Barátja, festőtársa Bernáth Aurél „El nem mondott gyászbeszéd Szőnyi István sírjánál” búcsújából röviden idézve: „Olyan ember voltál, hogy mértéket lehetett Rólad venni minden olyan dologban, amit mi az életben nemesnek, jónak, emberinek tartunk. ” Szőnyi művészetét személyisége révén mind a háború előtti, mind az utána következő államrend kulturális főemberei elfogadták. A művészet számára csak esztétikai mértékkel bírt, soha nem befolyásolta politika. Semmiféle kényszerre nem vállalt nézetei ellen való munkát. Murális vállalásai is ezt bizonyítják, akár szakrális, akár világi közösségi terek díszítésére kérték fel. A művekben mindig saját magát adta. A megrendelőkre volt bízva a döntés, elfogadják-e vagy elutasítják. Szőnyi eredeti elgondolásain nem változtatott.

A dolgozatunkban közölt képek mutatják, Szőnyi akkor is paraszt madonnáit festette, amikor a győri Belvárosi Plébániatemplom freskóit kérték tőle, akkor is, amikor a földalatti Népstadion úti állomásának freskóit tervezte. Saját maga falun, a földeken látott-szerzett tapasztalatai alapján festette a Párizsi Világkiállítás és a Moszkvai Mezőgazdasági Kiállítás magyar pavilonjának képeit. Akik hatalmas kompozícióin mozogtak, dolgoztak vagy ünnepeltek, azokkal az emberekkel naponta találkozott a zebegényi utcákon.

Nemcsak művészete, emberi következetessége is egyedülálló.

Szőnyi István falképei

Mindenekelőtt néhány gondolatot rögzítenénk Szőnyi saját dokumentumaiból, amelyeket a képzőművészeti technikákról összeállított írásaiban a freskófestés lényegéről jegyzett fel. Ebből érthető csak meg, hogy miért is leveleztek oly sokáig Bernáth Auréllal a Népstadion állomás képeinek előkészítése, a falak festés előtti biztosítása ügyében a Földalatti Vasút Vállalattal. S hogy a megrendelő képviselői válaszaikban milyen fokú hozzá nem értésről tanúskodtak, amikor egy még építés alatt álló épületrészben óhajtották a freskók felfestését is bonyolíttatni. Szőnyi a munkatársak felelősségére, a freskófestés történetére is kitérő, hosszabb írásából csak a magára a freskófestésre vonatkozó szabályokra szorítkoztunk. „Fresco (freskó) olasz szó, s azt jelenti, hogy friss. Ez a szó, amely eredetileg a falfestésnek csak egy bizonyos, legnemesebb és legidőállóbb technikáját jelentette... nagy gondosságot és hosszadalmas előkészítő munkát, valamint kifogástalan anyagot kíván.

Először is el kell készíteni a falkép vázlatát, tervét, mely akkor mondható sikerültnek, ha a falképet összhangba hozza az épület céljával, a helyiség terével, a fal méreteivel és megvilágításával. Ha a vázlat (rendszerint 1 Hűhez méretben) elkészült és színben is megfelelő, akkor lehet hozzáfogni a részlettanulmányok megrajzolásához, ami azt jelenti, hogy az egyes figurákat és esetleg azoknak még egyes részleteit is, természet után meg kell rajzolni. Mikor az összes tanulmány elkészült, akkor kerül a kartonra a sor, mi talán az egész művelet legfontosabb része. A vázlat és a tanulmányok alapján, természetes nagyságban, 1:1-hez készül a karton, valamilyen erősebb papírra, egy mechanikus segédeszköz, a kockaháló használatával. Az 1:10 méretű vázlatot függőleges és vízszintes vonalakkal 5 cm-es, a kartont pedig 50 cm-es kockákra osztjuk, s ami a vázlaton egy kockába beleesik, azt megfelelően felnagyítva, belerajzoljuk a karton kockájába.

Ha idáig eljutott a művész, a fallal kell foglalkoznia. Először is meg kell állapítania, hogy nem salétromos-e a befestendő téglafal, mert ez a festékrétegben is kivirágzást hoz létre, ami tönkreteszi a képet. Azután az esetleges túlégetett téglákat is ki kell a falból vésni, mert ezek nem szívják eléggé magukba a vizet s így nem vesznek részt abban a bizonyos kémiai folyamatban, mely a festék lekötődésének elengedhetetlen követelménye. Majd a téglaközökből a habarcsot, acélszerszámmal, jó mélyen ki kell kaparni, hogy a majd frissen felvitt vakolat kötődése minél tartósabb legyen. Ha a fal így rendbe van hozva, az egész felületét bő vízzel, alaposan meg kell locsolni, hogy minél több vizet szívjon magába, mert ez elősegíti a vakolatnak a téglához, s a festéknek a vakolathoz való kötődését. Ezenkívül tovább is lehet dolgozni rajta, ha jól át van nedvesedve, mintha gyorsan kiszárad.

Ezek után a fal bal felső sarkában kijelöli a művész a képfelületnek a karton szerint megállapított helyét és méretét, lehetőleg akkora területen, amekkorát egy munkanap alatt meg tud festeni, és ezt a kőművessel három rétegben felvakoltatja. Az első réteg oltott mész és durva homok keverék 1:3-hoz, a második oltott mész és homok 1:2-höz, a harmadik oltott mész és márványzúzalék 1:1 arányban keverve. A legalsó réteg a legvastagabb, a legfelső alig 1-2 mm.

390