Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
Művészettörténet - Egri Mária: Sváby Lajos esszéi
EGRI MÁRIA: SVÁBY LAJOS ESSZÉI Kafkát mindenekfelett preferálja. „Olyan érzésem támad, mintha egyszerre több ablakból néznék, több szempontból látnék. Szellemi tereket hoz létre: labirintusokat, ahol a kölcsönhatások kiegészítik, egyensúlyozzák egymást." Hozzá társítja Senecát, saját Strindberg-olvasatát, Hrabalt, majd Rejtő Jenőt. „A művészetben ismétlődnek dolgok, amelyeknek szépsége érzéseink és a valóság kapcsolódásából, függőségéből ered." A festő appercipiál - amikor Walter Páter Giorgione iskolája írásában arra az „elhatározó erőre” utal, „amelynek segítségével kifejezhető minden, és megragadható a pillanat mozgása-varázsa.” És ismét a „hasonló a hasonlónak örül”: a festő Sváby számára képeinek legfőbb ösztönzője éppen a mozgásban lévő pillanat. Kitépett lapok Esszéinek sajátos megjelenítő stílusához hozzátartozik a sokszor hétköznapitól eltérő szóhasználata. Egy-egy kifejezése nyomán azonnal beindul vizuális fantáziánk. Igéi, ki tudja honnan vett főnevei, jelzői nemcsak tényközlők, de rejtik empátiáját, szeretetét. Fecnijei közül egy régi újságfotót őriz Bartókról. „Rozzant nyugágyban fekszik. Fölhúzott lábakkal kucorog - látszik, hogy beteg -, de mosolyogva örül a napsütésnek... Félve nézem, mint amit nem is volna szabad látnom. Van úgy, hogy elő sem veszem ezt a kis fecni-képet, mert az is elég, ha csak rágondolok. ” Gyönyörűségesen megható Rembrandt Egy művész a műtermében képének leírása. A kisméretű festményen „baloldalt áll a festő, mögötte rozoga asztal, előtérben a háromlábú hatalmas állvány. A figura 11-12 cm lehet. A festő föl van öltözve kacabajkásan, nagykarimájú kalappal, gallérral, lebernyeges ujjú köpenyben, kendőjébe kapaszkodva áll. Felhúzott szemöldökkel, kerek szemekkel néz a hatalmas festőtáblára, amely mintha egy óriási szörnynek volna a szája, és lenyelni akarná előtte álló zsákmányát, a kis festő figurát. A szoba sivár, kietlen - benne csak a legszükségesebb holmik: festékőrlő kőedény, egy üveg, köcsög, két paletta szögre akasztva a falon. Az ajtó bezárva retesszel, ne zavarhassa senki a munkát. A festő kezében már ott az ecset, akár Don Quijote kezében a dárda, amellyel indul, hogy legyőzze ellenfelét, a szélmalom-sárkányt. A szoba hideget áraszt és árva magányt, ám a festő tekintetéből a rácsodálkozás, az elképzelés, a képzelet ereje árad, miként a kóborlovag szeméből sugárzott a merészség tisztasága a kiterjesztett szárnyú rémisztő sárkány előtt." Nincs az a professzionális műtörténeti leírás, ami képes lenne közelebb vinni a nézőt e kép lényegéhez... Ugyanígy Cézanne fényképén is a hit, a rendíthetetlenség, eltökéltség nyűgözi le Svábyt és kapcsolja is azonnal Arany Jánoshoz, annak költészete autonómiájába vetett biztos hitéhez. (Van hallgatód? Nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod, / Bár puszta kopáron / Mint tücsöké nyáron / vész is ki dalod." Mindvégig, 1877. július 24.) Cezanne-ról Kmetty Jánosra, „első festő tanárára” ugrik emlékezete. Nem tudom létezik-e még hozzá hasonló ember, aki ilyen csodálattal, szeretettel, hálával emlékezik tanárára. Mindarra, amit tett, amit mondott és leírt. „Máig is büszke vagyok arra, hogy ismerhettem. Nagyon tiszteltem és szerettem. Egy évet jártam az osztályába, az első éveseket tanította...” Az a rengeteg emlék, sztori, ami hozzá kapcsolódott, s amelyeket szóban, írásaiban Sváby rendre megidézett. Az első „igazi” művész-műterem, ami mestere Kristóf téri lakásához kapcsolódott. A „spárgával akkurátusán összekötözött vászon-dekli csomag", amit tanítványának összekészített, merthogy „fiatal festőnek sok festékre van szüksége, mert sokat levakar." A zsebébe dugdosott 200 forint, vegyen festéket rajta a „nyári munkára." A teljesen zavarodott tanítvány oldódását segítő művésztelepi mesék. S a hihetetlen boldogságérzés: „Mentem a csomagommal büszkén, csak azt sajnáltam, hogy a járókelők nem tudhatják, hogy én kinél is voltam vendégségben, és nem tudhatják, hogy én „festő" vagyok. ” Sváby ezekkel az apró szilánkokkal, régen elhullott gondolatokkal, szavakkal nemcsak mesterének személyét, de egy-egy kedves-humoros találkozás erejéig Derkovitsot, Pátzayt, Medgyessy Ferencet is körbejárja, megidézi. Megértéssel teli, kedves humorral rajzolja meg az akkor már idős művészek szívbemarkoló „trotliságát”, gyengeségeit, a fiatalokból sokszor hangos tetszésnyilvánítást kiváltó „kópéságait”. Medgyessyről írja: „látom most is a kedves hunyori csoszogó öregembert, faunos - csillogó mosolyával. Hiányoznak a belőlük fakadó képek, emlékek, a vigasztalásuk, hogy felidézve Őket, láthatom újra ember-voltukat." Mintha élne (Megjelent: Napút Évkönyv 2005.) Majd tízesztendős írás, több művészeti vonatkozással. Hangsúlyoz néhány, művészetével kapcsolatos, másutt is megfogalmazott gondolatot. „Festő vagyok, tárgyiasitom tehát a gondolataimat, az érzéseimet, az életemet. Ellentmondások terheit hurcoljuk. Zavarba ejtő, ambivalens állapotokat közvetítek. A festményeimen nem történetek alakulnak, expresszivitásában kell megszületnie mindennek. A kétértelműség jelenik meg a képen, a maga kikerülhetetlen nyilvánvalóságában - egyértelműen. Az ilyen ábrázolások viszolyogtatóak. Ezért nem „szép” amit én csinálok. A művészet a szenvedélyt is tárgyiasítani tudja. Ha a magam módján azt érzem a képemről: „mintha élne”, ha viszolyogtat, és én is visszahőkölök ettől, akkor talán jól végeztem a dolgom, mert ebben az esetben a képemen a valóság tárgyiasult." Jó hír, 1980 (o. v. 100x120 cm) Négy részben közelíti meg a magyar művészet korszerűsége- elmaradottsága körüli kérdéseket. Kénytelen íves kitérőket tenni ahhoz, hogy megértsük a magyartörténelmi-társadalmi körülmények között itthon önmagából adódóan szükségszerű - a modern társadalmi fejlődésben jóval előttünk járó nyugat-európai művészet viszonylatában pedig elmaradottként kezelt művészetünk ambivalenciáját. „Terhes örökséget hurcolunk magunkkal. Sebzettségeink is sodornak minket, mégis, sajátos kultúrát teremtettünk. Elmaradott helyzetünkben, zártságunkban ezerarcú népművészetünk született, amely nem csak tájegységek szerint, de faluról falura is, gazdagodni, különbözni tudott. 279
