Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (Szolnok, 2014)
Művészettörténet - Egri Mária: Sváby Lajos esszéi
TISICUM XXIII. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET Magyarországon a művészet összeforrt függetlenségünkért folyó harcunkkal, nemzeti létezésünkkel. Közös sorsunk megjelenítése érdekében - hogy erőt önthessünk egymásba - gyakran kimaradtunk az európai kultúra megújulásaiból, de ha volt rá módunk, ha csak néhány lélegzetvételnyi időre futotta is - százados mulasztásokat tudtunk behozni néhány évtized alatt." Életcélok, életstratégiák Sváby nyilvánosan soha - csak a képeivel politizált. Azaz képeivel mondott igent vagy nemet mindarra, ami festővé érését követően közvetlen környezetünkben vagy közel hozzánk történt. Kül- és belpolitikában, kultúrpolitikában. Csak egy gondolatot idézünk időben és térben széles körben érintkező gondolatai közül. ,J\z antik cinizmus a kisember pimaszsága volt a hatalommal szemben. A modem cinizmusban a pimaszság átállt a másik oldalra, és a csupasz igazságok cinikus használata - népet, nemzetet megtartó és felemelő szólamok tömkelegévé, hatalomszerző és megtartó gyakorlattá változott." Különböző hatások Ebben a részben a művészeti percepció fogalmát boncolgatja. Hosszabban idézünk, mivel közlendője művészetének lényegét érinti. A szemlélő oldaláról nézve a konkrét és a művi valóság összevethető. ,J\ valóságos teret vizsgálhatom a festészet által létrehozott tér új szövetében is. ...A képen a megfestett fényben látjuk a formát, pedig tudjuk, hogy itt a fény festékből, pigmentből, olajból és lakkból készült. Megértjük a kép túlzásait, az arányokat, a hangsúlyok megkövetelte kiemeléseket. A megrendezett, forma-szín-tér, fény-árnyék, sötét-világos különbségek, változatok által teremtett helyzetek-szituációk hatnak ránk. Azonosulhatunk és vitatkozhatunk a testet öltött és megformált gondolatokkal. ” Kapaszkodás, 1983 (o. v. 110x120 cm) Aztán átlendül a művész, az alkotó térfelére. „Az élet minden pillanata szenzáció. A festészeti munka a működés minden fokán intenzív szellemet követel. Az alakítás sohasem lehet szenvtelen. A festészeti jelek bonyolult organikus, téri szövevényében eligazodni személytelenül nem lehet. Az alakítás folyamatos, sőt fokozatos erővel működik. A koncepció nem egyszerűen születik, hanem kialakul. A művészeti alakítás folyamatában az ötlet alkalom csupán, az elrugaszkodás pontját jelentheti. Intenzitása, indulata innen indul, hőfoka innen emelkedik. Valamilyen láncreakció kezdődik az érzékelés és a szellemi kölcsönhatásában, és látható élménnyé válik az, amit még eddig nem ismerhettünk. Különböző hatások érnek minket; látványok, jelenségek - jó és rossz érzetek, amelyekre arcunk grimaszaival, hangunkkal, testünk, kezeink mozdulataival reagálunk. Érzéseink a kívülről érkező hatásokra születnek. Önkéntelenül artikuláljuk jó vagy rossz érzeteinket, sőt, a jó és a rossz közötti állapotok - minőségek megszámlálhatatlan változatait, fokozatait. A képen látható jelek, a festék természetesen látható változatai. A kép felületét sötétben, tapintva is érezhetjük - így is jelzések érhetnek minket, valamit már így is megállapíthatunk. A festék a kép teste - faktúrája. A festői változatok által látható - érzékletes jelekké alakul a felidézhető idő. A kép egymásra halmozott idők eredménye - nem lineárisan perc után perc, hanem egymásra rakódva percre perc. Ahogyan egy elkopott cipő időt jelezhet, úgy a megmunkált - felfestett festékvonulat is. Hosszantartó tudományos kísérletek eredménye az áramvonal mint forma, bennünk a gyorsaságnak és az időnek, zárt jelképévé, absztraktumává alakult. A jelenségeket észleljük, érzékeljük. Ismereteink határainál, saját tudatunk mélyén is találunk megjeleníthető képeket, képzeteket, amelyek lappangó, rejtőzködő állapotukból, a művészet segítségével napvilágra kerülhetnek. Válaszaink, reakcióink a természet dinamizmusának a lenyomatai. Felrémlő képek, amelyek váratlanul, szinte a semmiből jelennek meg előttünk - létezésünk mélyéből fel-felbukkanó örömteli vagy ijesztő mozzanatok. Életünknek milyen helyzeteire emlékezünk? Melyek azok az érintések - érintkezések, amelyek rögzülnek bennünk? Milyen képeket, szavakat, pillanatokat vagyunk képesek visszakeresni, felidézni - és mik azok a történések, amiket lefojtunk, amikről tudni sem akarunk? Elmondható a kétség külalakja? Hogyan és mitől látszik a reménység megszületése egy arcon? Mitől és hogyan változik meg tekintetünk egy apró mozdulattól? Mi módon válik szeretetteljessé vagy fordítva, idegenné az emberi arc? Mi az a tudás, mely által lemeztelenedik előttünk és elárulja magát egy alig látható grimasz, s még azt is észrevesszük, ha leplezni akarja magát. Érzések, amelyeket elmondani nem is lehet - villanások, melyeket épphogy csak meglátunk - múló rezzenések, melyeknek láttán mégis úgy érezzük, hogy most valamit megértettünk. Emlékeinkben turkálunk és szálat szálhoz igazítva silabizá/juk önönmagunkat. Fogódzónk lehet egy szó, szín, arc, hang, illat vagy mozdulat; amelynek intenzitása életet sugároz, és szándékká válik a vágyakozás. Radnóti Miklós írja „Tétova óda” című versében: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked... egy képben csak talán, s csupán a lényeget... A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, ...A tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon... s magától csendül egy vizespohár. ” A festményben is így csendülnek a színek, határolódnak a kontúrok, egészítik ki egymást a komplementerek, rendeződnek az arányok, és láthatóvá tárgyiasul a vágyakozás." 280
