Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Történettudomány - Havassy Péter: A gyulai várostromok hadtörténelmi érdekességei
TISICUM XXII. - TÖRTÉNETTUDOMÁNY a fősereghez. Arra való hivatkozással, hogy meg kell várnia portyázó lovasságát, feltölteti az aknát, 23-án felkészíti gyalogságát a rohamra, és 24-én virradatkor az aknászmester robbant. Károlyi a huszártorony tetejéről láthatta, hogy megingott az egész vár, a fal alapjáig széthasadt ugyan, de nem omlott le, s így a tervezett rohamból nem lett semmi. Károlyi dühében porrá égette a vár és a város épületeit, a hidak oszlopait a víz színéig levagdostatta. A gyengén védett várat a vezénylő tábornoknak mindenképpen el kellett volna foglalnia, s vétett Rákóczi is, aki visszarendelte Gyula alól a hadakat. A legnagyobb hiba azonban, mely az egész szabadságharcot végigkísérte, a kuruc ostromtüzérség kezdetlegessége, messze a kor hadművészetétől való elmaradottsága volt. Az Udvari Haditanács a védőket irányító Richter von Aichenfels hadnagyot kapitányi rangra emelte, s kinevezte a vár parancsnokának, s ami a továbbiakra nézve nagyon fontos: Löffelholz tábornok javaslata ellenére nem a lerombolás lett Gyula sorsa, hanem a helyreállítás. A szentandrási felkelők támadása Az előzőekkel annyiban függ össze a vár hadászatilag utolsó felvonása, a békésszentandrási felkelők 1735. májusi támadásának visszaverése, hogy saját magukat kurucoknak nevezték, s lázadásukban szerepet játszott Rákóczi és Bercsényi minden józan érvet nélkülöző visszavárása, a nevük varázsának felhasználása. (Még ha a hírek az idő tájt nem is terjedtek gyorsan, de a fejedelem már csaknem egy hónapja halott volt.) A mozgalom Békésszentandrásról indult, ahol a földesúr haszonbérlője, Tolnay István, volt megyei pénztárnok a helyi jobbágyságot elviselhetetlenül sanyargatta, de közvetve tiltakoztak az általánosan magas adóterhek miatt is. 1734-ben bosszúból már kétszer felgyújtották Tolnay magtárát, de 1735. április 27-én Vértesi Mihály bíró vezetésével nyíltan is fegyvert fogtak. Elképzeléseik szerint a lázadás sikerrel járhatott volna, mert abban az időszakban nem állomásozott komoly katonaság a megyében, másodszor ügyüknek megnyerték a marosi határőrkerület egyik kapitányát, Szegedinác Pérót, aki megígérte a szerb határőrök segítségét. Április 28-án elindultak Köröstarcsa felé, útközben számuk a környékbeli lakosok csatlakozása miatt egyre növekedett, s annak ellenére, hogy egy szolnoki őrjárat Tárcsánál egy részüket levágta, illetve szétkergette, a harci kedv töretlen volt. Másnap Békésre értek, ahol maga Klósz Mátyás alispán is majdnem a kezük közé került, s csak üggyel-bajjal tudott a gyülekező nemesekkel együtt Gyula várába menekülni. A békési táborban újabb felkelők csatlakoztak hozzájuk Sarkadról, Dobozról, Feketegyarmatról. Itt ismertették Péró segítséget ígérő levelét, és a körülbelül kétszáz lovasból, illetve ugyanennyi gyalogosból álló sereg esküt tett Rákóczira. Noha több irányban indultak el, számunkra az a lényeges, hogy a szentandrási illetékességű Sebestyén János vezetésével - nyilván a legnagyobb létszámú csapat Gyula ellen vonult, hiszen a vár a továbbiakban szilárd bázist képezhetett volna a felkelők számára. Közben azonban Pérót néhány társával együtt elfogták, erre a szerb csapatok rögtön igyekeztek kimutatni Bécs iránti hűségüket, és a jobbágyok ellen fordultak, egyben jó alkalmat találtak arra, hogy a lakosságot fosztogassák, akár kurucpárti volt, akár nem. Május 2-án a Harruckern János György báró telepítéseinek köszönhetően egyre népesebb, de kerítetlen város tárva-nyitva állt az odaérkező kurucok előtt, ezért Csete András bíró vezetésével küldöttség járult elébük, s kérte őket, hogy kíméljék meg lakhelyüket. Délben már a vár előtt találjuk Sebestyén lovasait, aki este levelet juttat a várba Klósz alispánhoz, melyben megadásra szólítja fel. Klósz és védőtársai úgy döntöttek, hogy elutasítják a megadást. Másnap, harmadikén reggel Sebestyén emberei létrák segítségével igyekeztek több oldalról behatolni a várba, noha a védők közül többen megsebesültek, és egy ember meghalt, az ostromot visszaverték. A felkelők is eltemették halottaikat, s másnap éjjel újabb rohamra indultak, mely ismét kudarcba fulladt. Ráadásul megadásra felszólító követüket az egyik várbéli hajdú orozva lelőtte, amire újabb dühödt roham volt a válasz. A mindenhol elől járó Sebestyén ekkor megsebesült, csapatában kitört a pánik, s megfutottak. Gyula utolsó ostroma véget ért, és május 9-én a kurucok Erdőhegynél a szerb csapatoktól megsemmisítő vereséget szenvedtek. 1735 augusztusától 1736 áprilisáig tartott Budán a 150 lázadó jobbágy pőre, akik közül 18 vádlottat kegyetlenül kivégeztek, 68 felkelőt pedig sáncmunkára ítéltek. Belgrád 1739. évi elestét követően még egyszer és utoljára felmerült a vár komoly megerősítésének, korszerűsítésének gondolata, melyet végül is az Udvari Haditanács elvetett. Szegedinác Péró és társainak kivégzése A honvédtisztek fegyverletétele A teljesség kedvéért, ha nem is ostrom volt, de a fegyverletételről, mint a gyulai várral kapcsolatos hadtörténelmi eseményről mindenképpen szólnunk kell. Világosnál 1849. augusztus 13-án csak a magyar honvédség legénységi állománya tette le teljesen a fegyvert, a tisztek és tábornokok oldalfegyvereiket és lovaikat megtarthatták. A körülbelül 2.000 tiszt végleges fegyverletételére augusztus 23-án, a gyulai vár északi és nyugati előterében kerül sor. Közöttük ott találunk tíz aradi vértanút is, álljon itt emlékeztetőül a nevük: Aulich Lajos, Damjanich János, Kiss Ernő, Knézic Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidl József, Török Ignác. A megszépítő emlékezet, a hagyomány szerint Knézic Károly tábornok nem akarta, hogy a szabadságharc küzdelmeiben viselt kardját legyőzői is használják, ezért egy arra haladó szekér kereke alá feszítette, s rászólt a kocsisra: „Hajts!” A kerék a pengét a markolatnál eltörte. Kevésbé ismert, hogy a lábát tört Damjanich tábornokot a várral szemben lévő kastélyban nem más ápolta, mint a felesége, Csernovics Emília, aki már hosszabb ideje Gyulán tartózkodott, mert a háziasszony, gróf Wenckheim Józsefné Jankovich Stefánia az unokatestvére volt. Összefoglalva talán Degré 474
