Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Egri Mária–Szabó István: Köszöntés helyett
Egri Mária - Szabó István Köszöntés helyett... Amikor Madaras Laci 1977-ben, újdonsült régészként a Damjanich Múzeum munkatársa lett, Szabó István az ő 1966-os belépésével már „öreg hadfinak”számított. Akkor a Szabó fiúk énekelgető édesanyja már nem élt, s a Debrecenben egyedül maradt Papa - a kollegáknak „Laci bácsi” - rendre megjelent Szabó Pista múzeumi lakásában mindenben segítve-tá- mogatva Pista (Testa) és a szintén múzeumi munkatárs Laci (Micike) fiát, valamint a korai haláláig szintén sokszor náluk időző legfiatalabb testvért, Sándort (Sancit.) Madár a muzeológusok semmihez nem hasonlítható, zárt munkatársibaráti körében hamar otthonra lelt. S ő is, mivel napja legnagyobb részét a Damiban (ez esetben nem az uszodát említjük) töltötte, a kis történet szereplőit személyesen is ismerte. Oly kevesen vagyunk ma már, akik számára az itt leírtak jelentenek valamit... Már nemcsak történelmünk szomorú tényeire, de kis múzeumunk „hőskorszakára” is alig néhányan emlékezünk... Madaras Laci is immár betöltötte a 60. életévét. Ezzel a kis írással kíván neki a mindig jó barát, az utolsó percéig vele koccintgató Szabó Pista - odaátról - boldog születésnapot! Egri Mária Szabó István: Gyerekkoromból... Azt, amit most felidézek, nemegyszer hallottam Mamától. Nemcsak én, a testvéreim: Mici, Sanci és az éppen nálunk tanyázó rokongyerekek - Hajdú Marika, Fúrta Zoli - vagy állandó házibarátunk, Major Béla is. Az volt a sorja a dolognak, hogy a szokott helyünkön, az akkor már erkély nélküli konyhában a szomszéd Sarától, vagyis Swarc úr feleségétől megörökölt nagy asztalnál a kanapén ültünk, és mit ad isten, éppen kajára várakoztunk. Mama a beugróban, vagyis az egykori fürdőszobánkból konyhává alakított, ablak nélküli helyiségben a gázrezsó mellett állva és fél füllel mindig figyelve az asztalnál történtekre készítette az éhező koreai gyerekek-nek (vagyis nekünk) nem túl húsgazdag, de anélkül is mindig nagyon finom és ízletes két-háromfogásos ételeinek valamelyik, pénztárca befolyásolta, rögtönzött variációját. Közben szokása szerint dúdolga- tott, énekelgetett, fütyörészett. így, ahogy visszaemlékszem, szinte nem is tudom főzés, tésztagyúrás, krumplipucolás közben máshogy felidézni, annyira hozzátartozott ez a nótázgatás. Nemcsak hozzá, hanem az egész Kávássy családhoz. Nem volt ez tudatos. A maga szórakoztatására dúdolt csak mindegyikük, pótolva ezzel a Kodály által is olyannyira megvetett gépzenét, magnót, hi-fitornyot vagy tv-t. De a rádiót is. Különben is! Hol voltak akkor még ezek a szerkentyűk? El sem tudtuk képzelni őket! Pedig mi már ekkor - korunkat megelőzve - óriási figyelemmel és áhítattal hallgattuk időnként azt a kis alumíniumdobozos néprádiónkat (Á=450 Ft), amit 1952 karácsonyára rejtett Papa az egész családnak szóló ajándékként a székre akasztott kabátja alá nagy titkolózások közepette, és szólaltatott meg teljesen váratlanul. Azért írom, hogy időnként, mert valóban csak meghatározott napokon és napszakokban kerülhetett sor a hallgatására bokros elfoglaltságaink (iskola, úttörőházi szakkörök, zeneiskola és úszás) miatt. Nem bömbölt állandóan, függetlenül attól, hogy hallgatja-e valaki vagy sem. Főleg az iskolába indulás előtti reggeli adásokra emlékszem: a „munkába induló dolgozók” szórakoztatására összeállított, vidám, zenés, agymosó műsorokra. Melyekben szinte naponta sugározták Szabó Miklós operaénekes érces tenorján a nagy hegyi tolvajnak, Hegyi Janinak a zenés balladáját. Vagy a nagyszakállú, hős szovjet partizánról szóló feledhetetlen fogadkozást: a Majd ha vége lesz csatá-ánk-nak / Szakállkám én lenyirbállak... refrénnel záruló éneket. De ugyanekkor rögződtek olyan, mai kis pisisek előtt teljesen ismeretlen örökzöldek is, hogy: Szénát hordanak a szekerek, szekerek, Én a bakon ülök teveled, teveled, Nézd, mára fákon pirosak a levelek, Estére meglátod, megjönnek a hidegek! Vagy ennek semmiben sem kisebb értékű párdarabját, egy valóságos operai magasságokat súroló népszerű szerelmi történetet. Ami az epekedő szavak közé szőtt sorok tanulsága szerint talán az akkori, új magyar népi demokrácia legégetőbb kérdését, a falu és a város közötti különbség egyszer s mindenkori felszámolását követelte fülbemászó dal formájában. Talán a fentebb említett bakon ülő volt az, aki olyan türelmetlenül követelte és olyan mindenre kiterjedő figyelemmel igyekezett véghezvinni a falu-város közti különbség felszámolását, hogy még „Madár” nevű lovát is felszólította egy nagyobb tempóra, és arra biztatta, hogy az száguldásával maga is segítsen mielőbb megoldani ezt a már-már szerelmet is akadályozó elementáris problémát. Amiért is igyekezett lovával is megismertetni a feltornyosult akadályokat. Mégpedig olyan veretes fogalmazásban, hogy: Messze esik a falutól a város, De azért a mi szívünk az határos, És amikor szívem dobban, Falu-város egyre jobban, Napról napra közeledik egymáshoz. Repülj, hát! Szállj, te Madár! Vidd a szívemet! Szép szeretőm, Néked üzenek! De szeretném, Ha szeretnél, Úgy, ahogyan én! De - hogy visszatérjek eredeti mondandómhoz - jó ideig még ez a kis készülék is hallgatásra volt kárhoztatva. Hárman voltunk, s mindhármunknak 9
