Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)

Egri Mária–Szabó István: Köszöntés helyett

TISICUM XXII.

más-más kötelezettségei voltak. Úgymint: tanulás, családi körünkben „szentének tekintett rendszeres elfoglaltságunk: az olvasás, illetve a különféle hangszerek: furulya, klarinét, hegedű megszólaltatására irányuló próbálkozásaink. Idegen hangok ebbe az amúgy is zajkeltő orkeszterbe nem fértek már bele. Mama is többnyire csak távollétünkben hallgatta saját szórakoztatására a zajládát, hogyha hazakerültünk, akkor azonnal ki is kapcsolta. így hát maradt neki a Kodály óhajtotta énekelgetés, ami különféle dallamokat, daltöredékeket örökített ránk, és amelyek háttérzeneként rendre kiszűrődtek a szükségből létesített főzőfülkéből.

Az emlékezésre késztető ominózus dal is onnan hallatszott ki. Mi magunk először nem is figyeltünk rá, hiszen nemcsak a dalolgatás volt mindennapos, de az is, hogy - mivel Mama nem tudatosan, kontrollált formában énekelt - sokszor elakadt a szövegben, s mivel öntudatlanul is nem azt tartotta fontosnak, hanem a dallamot, dúdolásba csapott át, vagy fütyülte, lalázta, kihagyta-átugrotta a hiányzó sorokat. Vagy a többnyire maga is verselgető Józsi nagybátyám-féle pótlásokkal helyettesítette automatikusan. Az idétlen ferdítések esetében olyanokra gondolok, mint a Látod, babám, milyen jó is az a patika, / Rücskös pofádat hogy kisimította.... kezdetű nóta esetében.

De ilyen átköltéses-átformált szövegű az egyik karácsonyi ének is, amit még a karácsonyfa alatt állva, szentestén is azzal a szöveggel énekelt a család apraja-nagyja, hogy:

Az istennek szent angyala,

Mennyekből hogy aiá szállá,

És a pásztorokhoz juta,

Nékiek ekképpen szóla:

Mennyből jövök én hozzátok,

Van-e sok véres hurkátok,

Láttam az asztal fiában,

Egy nagy mosogató tálban.

Megettétek, nem hagytatok,

Pukkadjon ki a hasatok....”

Természetesen aztán mi is így, ezekkel a kiforgatott szövegekkel jegyeztük meg. Az eredeti szöveget sokszor csak jóval később, már érett fejjel tudtuk rekonstruálni, bár sok esetben még utánajárással sem bukkantunk a helyes szavakra, hiányzó szövegrészekre, dallamokra. Ezért hát, mivel így tanultuk meg, illetve ilyenként rögzültek bennünk, így is énekeltük.

A felidézni kívánt emlékezetes nótánál azonban nem ilyen torzításról volt szó. Itt az előadásmód volt torz, illetve minden szokástól merőben eltérő. Az éneklő, rubato előadásmód ritmusa ugyanis minden logika nélkül váratlanul felgyorsult: hirtelen pattogósra, frissre váltott, a szöveg pedig selypegősre. Mégpedig a következő módon:

1. sor: A nóta első sora számomra (s Mici számára is) mind ez ideig be nem azonosított szövegű és dallamú maradt;

2. sor: Ugyanígy a második sor is;

3. sor: Sírt az anyám, sírva mondta az édesapámnak,

(eddig tartott a rubato előadásmód, majd a lezáró sorban jött a friss tempó és a selypegés:

4. sor: Jajj Ittenem! Betorották a Pittámat katonának.

Azonnal felfigyeltünk rá, újra és újra elénekeltettük, mert mindannyiunknak „végtelenségül” (a gyorsaságáról híres múzeumi gépkocsivezető: Válé

Misi kifejezése) tetszett. Rögtön meg is jegyeztük, s betagozódva a Kávássy család népes, muzikális, danolászó tagjai közé, ettől kezdve - miként ők - mi is fújni kezdtük.

Mikor a furcsa begyorsulás okára kérdeztünk, Mama egy régi, Ősihez kötődő gyerekkori emlékét felidézve adta meg a magyarázatot.

Ez pedig a következő volt:

Az első világháború - illetve Trianon - után az egész ország nyomorult helyzetbe került, koldusbotra jutott. Szegénység, munkanélküliség, infláció, szétszakított családok, eredeti lakó- vagy szolgálati helyükről menekülésre kényszerült, földönfutóvá lett, talajvesztett emberek vergődtek-küszködtek szerte a csonka országban. Náluk csak egy társaság jutott rosszabb helyzetbe: az utódállamok gőgös fennhatósága alá került helybenmaradottak. Kávássy nagyapánk a hét gyerekkel mindezt „végigélvezhette”. A jobb megélhetés érdekében ugyan addig is gyakran változtatta állomáshelyeit, úgyhogy szinte mindegyik gyerek más-más faluban, településen született. Mama Beregszászon, Gyurika Úr Kispesten, Luló néni - ha jól tudom - Nyírábrányban. Egy biztos: ha felcsillant a remény, hogy az amúgy többnyire egyház működtette iskolák valamelyikében kedvezőbbek az anyagi juttatások, tanító nagyapánk azonnal váltott. így aztán természetes, hogy kipróbálta azt a lehetőséget is, amit a szolgálattól való megválás esetén járó végkielégítés, a nyugdíjról való lemondás nyújtott. Ezzel az utódállamokból Csonka-Magyarországba áramló, kvalifikált munkaerő-felesleg kezelését biztosító lehetőséggel akkoriban többen is megpróbálkoztak. A kapott - méghozzá egy összegben kézhez kapott - végkielégítésre ugyanis a fennálló törvények szerint jogosult volt. Mely szerint „...azok az igény- jogosult tanítók, akiknek 4 évi 6 havi vagy ennél kevesebb beszámítható szolgálatuk van, végkielégítés címén a legutoljára élvezett beszámítható javadalomnak egy évi összegét kapják. Ennél hosszabb szolgálati időre az évi fizetés kétszerese a kielégítés...” - olvashatjuk a Révai Nagy Lexikon Budapesten, 1925-ben kiadott XVII. kötetében.

Nagyapámra az utóbbi kitétel vonatkozott. Kétesztendei tanítói járandóság pedig - még ha az nem is tartozott a fizetések plafon-kategóriájába - elég jelentős summa volt egy összegben. Sokan ebből hátralévő életükhöz biztos alapot tudtak teremteni. Nagyapánk azonban nem. Ő nem a földön élt: álmodozott, képzelődött. Úgy gondolta: ért a gazdálkodáshoz, s ezért indulásnak a végkielégítésből Kispesten egy lerobbant kúriaépületet vett meg, a hozzá tartozó, meglehetősen nagy, egykori parkterülettel. Még lovat is vásárolt. A kereskedésre hajlamot mutató Luló néninek pedig nyitott egy kis vegyesboltot. Ebben aztán ki is merült nemcsak a gazdálkodással kapcsolatos összes tudománya, de a nagynak-jelentősnek tűnő pénzalap is. Sem a „birtok”, sem az „üzlet” nem jövedelmezett. A mindig jó humorú, verselgető Józsi bácsi „a kereskedelmi egység” forgalmát minősítve ekkor vetette papírra, hogy:

Nincsen semmi menetele,

Legyekkel van a bolt tele.

A gazdaság színhelyét jelentő parkot pedig szinte csak a gyerekek - főleg az elhíresült unokatestvér, Tóth Lajos - használta. De nem ám akármire! Nagyanyánk gyékényvarró kosarát a fejébe csapva, kezében félelmetes colt-szerűséggel felpattant a gazdálkodás alapját képezendő egykori cirkuszos ló hátára, és Tom Mix-et és pejlovát nagy színészi erővel megidézve lovagolt a park fái között. Vagy éppen a család egyik esernyőjét léptetve elő ejtőernyővé, összevissza törve magát ugrott le a kúria oszlopos bejárata fölötti erkélyről...

10