Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Vallástudomány - Puskás Zoltán: Egy sírfelirat ürügyén
TISICUM XXII. - VALLÁSTUDOMÁNY emberek részéről, bálványimádásnak még nyoma sem volt, legfeljebb a csillagokban gyönyörködtek, és egy „kézcsókot” dobva feléjük fejezték ki imádatukat.14 15 Az embert alapvetően a cselekedetei szerint ítélték meg: a jók jutalmat remélhettek, a gonoszok büntetésre számíthattak. A tiszta lelkek pedig csodálatosan ragyognak, mint az „égi szférák tündökölnek”, és csillagokként fénylenek.16 Ma már tudományosan beazonosítható, az afrikai faunára jellemző és az ókori embereket ámulatba ejtő, szinte démonikus lényekről (behemót, leviátán) is hírt kapunk. Az ember a földi élőlények eme pazarló sokszínűségét nem is igazán érti, de láthatja, hogy a legveszélyesebb teremtményeknek is alá kell vetniük magukat egy magasabb hatalomnak; teremtőjüknek.16 A legfontosabb, hogy Jób alapélménye egy olyan korból eredhet, ahol az egyetemes isteni és a földi emberi világ egységének végzetes elszakadása, a „világszentség” megtörése még nem következett be. A könyv szerzője ugyancsak kérdéses. A teológusok hol Mózesnek - bár jellegzetes intézményeire, mint amilyenek a törvények, a szent sátor stb. még utalás sincs hol pedig nyelvészeti vizsgálatok alapján Salamonnak tulajdonítják a történet végleges formába öntését. Valószínű azonban, hogy egy megőrzött és generációkon keresztül áthagyományozott ősi népi emlék rekonstruálásáról van szó. Mivel a Jób-könyv talán az egyik legrégebbi bölcseleti-jellegű írás, akár éppen Salamon is tanulhatott belőle, illetve hathatott nyelvezetére. Ősi eredetre utal továbbá, hogy Jób saját otthonában mutatja be az égőáldozat (oláh) szertartását gyermekeiért, esetleges bűneikért és istenéért. Ez annyit is jelent, hogy a mózesi törvényeket és szertartásokat nem ismerhette vagy nem alkalmazta. Ugyanis mindez törvénybe ütköző cselekedetnek minősülne, ha a jeruzsálemi első szentély korában játszódott volna le, mert a bírák akkor már szigorúan büntették az előírások megkerülését.17 Az ősatyák korában az égi hatalom megnevezésére általában a „védelmező”18 19 vagy a „mindenható Isten” (Él Saddáj)™ kifejezést használták. A kifejezés egyúttal utalás is a benne lévő numinózus20 elem túlsúlyára, a „meghitt-racionális” érzelmi elemmel szemben. Bár a Saddáj név 31 -szer fordul elő Jóbnál, néhol azonban a Jahve (örökkévaló) megnevezés is fel-feltűnik, valószínűleg Mózes keze nyomán, aki szintén hozzáírhatott a szöveghez. Az Elóhim (igaz Isten) megnevezés is sűrűn megtalálható (41 -szer), vagyis valószínű, hogy a kivonulás és vándorlás korában is történtek további betoldások, mielőtt a végleges formát elfogadták.21 Jób kilétéről is csak feltételezések vannak. Lehet, hogy zsidó volt, de 14 Jób 31.26-28. 15 GÁON, Szádja 2005.181. 16 Jób 40.10-19. és Jób 41.1-34. 17 A salamoni templom (Kr. e. 960-587) felépülése előtti korszakban az áldozati szertartást a családfők mutatták be, de ekkortól a papok már tiltották és büntették. PETERS, Benedikt 2004.22. 18 RIES, Julien 2006. 71. 19 A Saddáj név démoni tulajdonságoktól még nem mentes, egyfajta „előistenség” (numen), Istennek egy alacsonyabb fokozatú elődje. OTTO, Rudolf 2001.95-97. Lásd: „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes.” 2Móz 6.3. 20 A „numinózus” Rudolf Otto nyomán a vallástudomány egyik alapfogalma, egyúttal minden vallás alapja. Nem racionális, de jelentős szubjektív értékkel bíró, érzelmileg töltött vallási felindultság, a „szent” megtapasztalása, amely az embert lenyűgözi, egyúttal csodálattal tölti el („teremtményérzet”). OTTO, Rudolf 2001.18-21. 21 PETERS, Benedikt 2004.21. inkább valamilyen más nemzetiségű, talán egy istenfélő pogány az afrikai partokról, vagy legalábbis olyasvalaki, aki ismerte nemcsak a zsidó, de az arab és föníciai hagyományokat is. Annyi talán biztosra vehető, hogy egy jórészt állattenyésztéssel foglalkozó, félnomád nép egyik törzsének nagy műveltségű leszármazottjaként azonosítható. Ebben az időben a vallásosság még nem a világfeletti spekulációkon alapult, hanem a hatalmi státusz adta napi szintű megnyilvánulásokra reflektált, beágyazva az adott történelmi idő keretébe. 5. Jób könyve az írások (Ketuvim) nevű gyűjteményi egységbe tartozó szent irat. Általánosságban elmondható, hogy a kinyilatkoztatott tudást őrző összes ősi szent szövegek feladata elsősorban a hagyománykövetés és hagyományozás, a bennük foglalt tudás átadása egy adott emberi közösség számára. Amíg az írásbeliség nem alakult ki, a szóbeliség, a nyelv volt a hagyomány átadásának egyik legfontosabb tudásmegőrző intézménye. Alapvetően az élőszónak nagyobb volt a respektje, mint az írásnak, mert az ősi hagyomány tekintélye is elevenebb volt, és a felnövő generációknak mintegy magukban kellett hordaniuk az egész tradíciót, és a „tudást” nem volt szabad leírni egyáltalán. Később, az írásbeliség kialakulásával, a szóbeliséget már felváltotta az írott szöveg, majd azután a könyvnyomtatás. Elsősorban a hosszabb szövegek pontosítása vált ezzel érthetőbbé, de mellette természetesen a szóbeliségnek is fenn kellett maradnia, mint az anyanyelv elsajátításának továbbra is legmeghatározóbb eszközének. Az átadott, áthagyományozott szöveg így tölthette be közösségmegtartó szerepét, és válhatott az emlékezet szerves részévé.22 A népcsoportok hősi elbeszélései is akkor voltak a legéletszerűbbek, ha meghitt körülmények között elmondták, vagy inkább verselték, recitálták őket, átitatva a szövegeket a hagyománytisztelet illő és kellő atmoszférájával. Az, hogy a felülről való tudás mint kinyilatkoztatás (,,Kezdetben volt a Logosz”)23 előbb a szóbeliségben, majd az írásban jelent meg, annak minden tökéletlenségével együtt, talán egyfajta hanyatlásnak is tekinthető, de ez már egy másik korszak problémája és egy másik kommunikációs helyzet.24 A rögzített szó elsősorban a hagyomány megőrzése, átadása és terjesztése érdekében jött létre, amely egyaránt érvényes Isten beszédére (ószövetség) és Jézus tanítására, kimondott szavaira (újszövetség). Emellett, úgynevezett „lényegre mutató” funkciója is van (fenomenológia), vagyis a felülről jövő, isteni kegyelemből eredő üzenet további megértését, értelmezését is szolgálja. Az értelmezés valójában „egy soha véget nem érő folyamat”, merthogy szorosan illeszkedik a személy, a szubjektum saját, tudatos és ismétlődően átélt megtapasztalásához, és a saját bevérzésének mélységéhez. A kinyilatkoztatott szövegeket tehát a szentkönyvek őrzik. A szentkönyv olyan „spirituális bázis”, melyeknek többlépcsős értelmezési, beleélési, „lelki” szintjei léteznek, mely szintek elsősorban kiegészítik, mintsem megkülönböztetik egymást. Mindez természetesen érvényes az ószövetségi szövegekre is, így tehát Jób könyvére is alkalmazható. 22 NYÍRI Kristóf 1994.13-48. 23 Jn 1.1-3. 24 Lásd: HAMVAS Béla 2006.281-294.; BENCZIK Vilmos 2006.14. 632
