Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (Szolnok, 2013)
Néprajz - Benedek Csaba: Tárgyaink utóélete. Régi és modern anyagok újrahasznosítása napjaink társadalmában
BENEDEK CSABA: TÁRGYAINK UTÓÉLETE - RÉGI ÉS MODERN ANYAGOK ÚJRAHASZNOSÍTÁSA NAPJAINK TÁRSADALMÁBAN kultúrát a lokalitás és az empirikus tudásanyag jellemzi, azaz az elődök tudását mindennapi gyakorlattal lehet csak birtokba venni. „A paraszti tudás empirikus világában csak újítások léteznek (egy-egy szerkezet, eszköz tökéletesítése), míg a tudomány törvényszerűségeire építő modern társadalmakban inkább a feltalálóké a szerep, amely forradalmian újat hoz a gyakorlat számára is.”'6 A paraszti mentalitás s a gyűjtés módszere Az újrahasznosítás a paraszti kultúra egyik igen jellemző sajátossága, mely történelmi előzményeiből is következik: (a parasztság) „társadalmi helyzetét tekintve megmaradt a hierarchikus társadalom alján, különösebb anyagi felemelkedés reménye nélkül, s ugyancsak kiszolgáltatott helyzetbe került a szocializmus korszakában is. Nem maga döntött sorsa felől. Ez pedig - ha magamagát biztonságban akarta tudni - azt jelentette az életmód, életfelfogás terén, hogy minden megszerezett dolgot (ingó, ingatlan) körömszakadtáig védjen, ne pazaroljon, ne dobjon el semmit magától. Semmi sem áll távolabb a paraszti mentalitástól, mint a fogyasztói társadalom magatartása. Töretlenül, de indokoltan ez a szemlélet érvényesült egész századunk folyamán, s a tárgyi kultúrát tekintve azt eredményezte, hogy amit lehet, megtartsanak, a végsőkig tovább hasznosítsák, s ha nincs is rá pillanatnyilag szükség, megőrizzék. A tárgyi kultúrában így soha nincs forradalmi változás, a törött cserép- vagy megrokkant gyékényedény magtartóvá, tyúk- vagy galambköltő hellyé s mássá alakul át, ha végképp használhatatlan, feltöltik vele az utat, feltüzelik. A megjelenő új anyag (zománcos vagy műanyag edény, flakon együtt él a múlt századból származó tárgyakkal, egységet alkot, a bekerülő újról a használhatósága dönti el, hogy hasonlót vagy régebben beváltat vesznek-e legközelebb. Paraszti mentalitású közösségekben a reklám szinte hatástalan."'7 A kutató számára gyakran úgy tűnhet, kétféle szemlélet tükröződik a parasztember hozzáállásában. Jellemző lehet rá a mindent megőrzés és a csodálatos népművészeti tárgy elherdálása (eladás vándorkereskedőnek), pazarlása is: „Az elhasználódott, de valamiképp megmaradt régi tárgyak a használó közösség szemében megnőnek, felértékelődnek. A kegyelet legendát szülhet a tárgyak köré. Az alkotás, az elődök munkájának és tudásának megbecsülése ez. Egy kunszentmártoni szűcs egy közönséges, kopott nyelű húsolókést úgy adott el, mint legnagyobb kincsét: „Ezt nézze meg! Ebbe a fába beleette magát az öregapám mind az öt ujja. Itt fogta ni, oszt akkora keze volt neki is, mint az apámnak, meg nekem...” Valószínű, hogy a tárgyak másodlagos felhasználása sem csupán a praktikus gondolkodásra utal, hanem arra a meghitt viszonyra, amely az ember és a tárgy között egy életen át kialakul: addig nem válik meg tőle, amig valamire használni tudja. Az ember és a tárgy bensőséges viszonya nem attól függ, hogy a tárgy mennyire díszes vagy sem. A népművészeti szempontból értékelhető tárgyak vagy a legegyszerűbb munkaeszközök is kerülhetnek az értékrend- szerben egymás mellé, s mivel a legnagyobb részükben az előző tárgy- csoportba tartozók is munkaeszközök, célszerűen használati tárgyak is, formaviláguk is azonos, szinte teljes egységet alkotnak. Előfordul ugyan, hogy díszesebb tárgyból kivágott, díszített részt megőhznek, s e részből készítenek újabb munkaeszközt: Így maradt meg egy ácsolt, díszített láda 16 SZABÓ László 1994.8. 17 SZABÓ László 1996.120-121. kis darabja Túrkevén búzaszemtolóként, másutt a gereben deszkájaként, de legalább annyi szerepe volt az újrafelhasználásban a tölgyfa deszka jó minőségének is. Máskor éppen a díszített tárgyak semmibevételére találunk megannyi példát: díszesen festett szekrényajtóval évekig találkozhattunk Tiszaföldváron egy fészer időnek is kitett oldaldeszkájaként; közismert a divatjamúlt, szép faragott és festett bútorok deszkájának hasonló felhasználása, a ládák takarmányos-, korpásládává való lefokozása.”'6 A falusi ember szempontjai azonban egészen mások, mint a kutató vagy idegen értékítélete, mert más a tárgyhoz való viszonya is. A népművészeti szempontokat, a népművészetet csupán a tudomány és a köznyelv használja, parasztember nem von határt a népművészeti és nem népművészeti tárgy között.16 17 18 19 A hagyományos népi kultúra mára azonban igen erősen megváltozott. Maguk a falusi közösségek sem működnek, s a tárgyi kultúra is jelentősen átalakult. Gazda Klára idézi Bogatirjovot: „A hagyományos kézműves kultúra, és vele együtt a népművészet eredeti környezetében, spontán módon ma már csak itt-ott, improduktív formában éli természetes utóéletét (Bogatirjov: 1985c: 207). (...) Miközben a modernizációs folyamatok fokozatosan elsorvasztották, más társadalmi rétegek figyeltek fel rájuk, s a készen átörökített míves darabokat dísztárgyként illesztették be környezetükbe, vagy azok mintáin, tárgyformáin módosítva, hozzáigazították saját életvilágukhoz.”20 Mikor felfedeztem, hogy az újabb anyagok, gyáripari termékek (pillepalack, olajtárolásra szánt műanyag kanna, stb.) másodlagos felhasználása többnyire szükségmegoldás, rájöttem arra is, hogy gyakran igen hamar eltűnnek a használatból, s csak hosszabb ideig tartó megfigyeléssel szedegethetem össze a mindennapi életben alkalmazott tárgyak másodlagos funkcióját, utóéletét a teljességre törekedve. Éppen ezért elsősorban családomban, rokonaim közt, barátaimnál, szomszédjaimnál írtam össze az időről-időre előkerült újrahasznosított eszközöket, tárgyakat, s másodlagossá vált számomra a spontán gyűjtés, mely csak kiegészítette az adatokat. 11 háztartást figyeltem meg részletesen az évek alatt, ezeknél egy-egy tárgy új funkcióba ágyazását igyekeztem dokumentálni is. A11 háztartásból kettő városban, a többi falvakban található. A kilenc falusi közül kettő értelmiségi, de valamennyi földterülettel azok is rendelkeznek. A műanyagok, gumik, rozsdamentes anyagok nem maradnak ki sem a parasztság, sem a városlakók életéből. Legtöbbjük késztermékként a kereskedelem révén kerül hozzájuk (a boltban, szupermarketben veszik: pillepalack, traktorgumi, bádoglemez, műanyag cső), melyeket próbálnak újra felhasználni, új szerepben, újrahasznosítva immáron egy újabb, másodlagos funkcióban. Ebben a tanulmányban leginkább arra kerestem a választ, hogy mely anyagokból miként s miért hasznosítanak újra az emberek régi s új tárgyakat? A régebbi eszközök új szerepkörben miként élik mindennapjaikat, s a korunkban elterjedt, korábban sosem látott anyagok hogyan kerülnek a népi és városi háztartásokba, kultúrába? Milyen viszonyban állnak ezek egymással? „Hogy mire használják az adott tárgyat, az anyagának, formájának függvénye. Bizonyos funkciók ellátására alkalmassá, másokéra pedig alkalmatlanná teheti. Ez tehát a külső, mondhatni objektív oldal. A másik oldalon a tárgyak és használóik viszonya áll, amit egyrészt a tradíciók, másrészt - és egyre inkább - a különféle divatáramlatok, harmadrészt pedig egyes emberi tulajdonságok szabályoznak. A tárgy életének „minősége” attól is 18 BELLON Tibor-SZABÓ László 1987.161 -162. 19 GAZDA Klára 2008.65. 20 GAZDA Klára 2008.69-70. 347
