Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Néprajz és nyelvtudomány - Örsi Zsolt: A darumadár
TISICUM XXL - NÉPRAJZ ÉS NYELVTUDOMÁNY Azt, hogy évezredek múltán is mennyire élhet egy hagyomány, Balogh Sándor kunmadarasi pásztor szavai mutatják: „Ezt a rossz birkafejet azzal vettem fel a Füves-halmon, hogy ivóedényt csinálok belőle. Ez meg daru lábszárcsont. Úgy mondták a régiek, hogy szépen szóló furulyát lehet belőle csinálni. Ebből a sok lábszárcsontból - van közte bárány, liba, nyúl, pulyka, gémcsont - boglárokat készítek majd erszényre meg hüvelyre. A pásztornak az kell, hogy mennél cifrább, pillangósabb legyen a szerszámja.”'30 Ehhez a rengeteg tollhoz azonban rengeteg madár is kellett. Vadászattal nemigen lehetett próbálkozni, hiszen az óvatos madár már messziről észrevette a cserkészőket. Ezért általában kicsi korában elfogott, szelídített madarakat tartottak. A várakban, kastélyokban ezek számára külön darvászokat tartottak, hogy a madarak semmiben ne szenvedjenek hiányt. Ők állandó fizetésért gondozták, ápolták, etették a legnagyobb gondossággal a majdani fenséges tollak reményében a kis darvakat. Nagyon ügyeltek a jó bánásmódra, hiszen amikor 1636-ban Forgách Ádám darvakat küld Pálffy Istvánnak, így mentette magát: „Hogy az darvakkal elkéstek egy kevéssé, kérem kegyelmedet megbocsásson; mert tudja kegyelmed, hogy az olyan madárral lassan kell bánni, hogy meg ne haljon. ”131 1566-ban Ághy Miklós írja Kapuból Nádasdynénak, hogy ott csak két daru van. „ím mindkettőt alá küldöttem. Az darvászt bocsátottam vele, hogy szerével viselje, meg ne sértse őket és tollúkat meg ne törje. Ezidén is igen jártattam darufiakért sejterieket, endrédieket, babócsaikat, tamásiakat, sárkányiakat, azkik ahhoz értenek. Találtak volt három fészekkel, de az két fészekbéli hiába lett. Még a harmadik fészekbeli ki nem kelt. Azokban ha lenne haszon, választig kiforgatták az darvászok. Azt nem mondom, hogy tudatlanságok vagy röstségök miatt vesztek volna el, mert az ő hasznokért kívánták volna, ha kiköltek volna és megéltek volna. Az gémtol lért peniglen immár több egy hónapjánál mióta jártatok, de még igen keveset hoztak. Az is elszűkült ez földről, mivelhogy hal nincs, kivel élne.”'32 A nemesi udvarházak időről időre intézkedtek a vad madarak dolgában. 1712-ben: „Darvakat is kell nekie szerezni. Úgy, ha mesterségeket veszi Túzok fiakat, Daru fiakat is neveljen és szaporétson, nem különben a Sáár réthe mellett Hatty fiakat és Tengeri katsákat kelletik szerezni. ”133 A vad madarakat a madarászok fogták be. Ezt a mesterséget a tihanyi apátság népeinek 1211. évi összeírásában említik „Modoros” néven. Ezek a jobbágyokkal együtt szereplő madarászok földesúri alkalmazásban állottak, akik rendes munkájuk mellett végezték ezt a tevékenységet. A vadászat és a madarászat a XV. század előtt népi foglakozás volt. Ezt bizonyítja II. Ulászló 1504-ben kelt törvénye, amely eltiltja a jobbágyokat a vadászattól és a madarászaitól: „A jobbágyok a föld- és szőlőművelést abbahagyva egyedül a vadászattal és madarászattal foglalkoznak, nemcsak köz-, hanem vasárnap, a szentek napjain és karácsonykor is, s a földesurakat ezen jövedelmeik elvonásával megcsalják, magukat koldusbotra juttatják, lopásra, rablásra vannak kényszerülve, emiatt akasztófán végzik. Ezért elhatároztuk, hogy mostantól fogva a jövőre az ország jobbágyai és parasztjai közül senkise merjen bármi módon vagy bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra és vadkanra vadászni, valamint fácánokra 130 DOROGI Márton 1978.585. 131 TAKÁTS Sándor 1917.90. 132 TAKÁTS Sándor 1917.89. 133 SZŰCS Sándor 1999.44. és császármadarakra madarászni.”m A törvény nem rendelkezik a vízimadarakról, verebekről, rigófélékről, egyéb énekesmadarakról, gerlékről, ami pedig szintén nagyszámban fordult elő a korabeli Magyarországon, és igen nagy kereskedést űztek velük. Bertrandon de la Brocquiére magyarországi utazása alkalmával azt írja a szegedi piacról 1433-ban: „Itt igen sok darvat és túzokot fognak, egész piaczot láttam tele madarakkal, azonban elég tisztátalanul készítik és éppúgy eszik. ”134 135 A XVII. században a madarászok munkáját így írja le Comeníus: „A madarász elkészíti a szűrőt, fölébe terjeszti a madarászó hálót, elhinti a csalóeledelt, és elrejtvén magát lappangó szénbe (kunyhócskába) magához édesgeti (csalja) a madarakat, az hitegető madarak énekével (szavával), kik rész szerént a szőrűn ugrándoznak, futkároznak, rész szerént kalitkába bé vannak rekesztve és ekképp beburítja (meglepi) az hálóval az arra röpülő madarat, midőn az csaló eledelre lebocsátkoznak (ereszkednek), vagy rak tőröket (csekléket), melyekkel magokat fölakasztják és megfogják, avagy kitészen lépesvesszőket madarászó rúdra (póznára), melyekre ha reá szállanak, belé keverik tollokat, hogy el nem röpülhetnek és leesnek az földre, avagy fogdozza őket csiptetővel vagy cinegefogóval.’’136 137 Madarászat az Orbis sensualium plctus-ból (1658) A lőfegyverek elterjedése előtt ilyen módszerekkel fogták a vadakat, madarakat. Ezek a technikák aztán a parasztság körében a XX. századig tovább éltek - ma már kuriózumszámba mennek. A madarak befogásának legjobb tudói a pákászok voltak, akik a rétélés egyik különös formáját valósították meg. Többnyire a társadalom kitaszítottjai voltak, sokszor dologkerülő, nincstelen emberek, akiket közösségük kitaszított. Más választásuk nem lévén megélhetésük érdekében vetették be magukat a rétekbe. Itt a „Senkiországba” nem keresték, „élt a maga gondján, mint a gazdátlan eb”.'37 A darvász ezek között különleges helyet foglalt el: „A pákászrenden levők közűi őket érte legtöbb tisztesség, becsület. Ők bírtak legtöbb tudománnyal. Kóbori természetűek sem voltak annyira. Kunyhójok köré három öles veresnádból tágas kerek udvart kerítettek. Ezért mondta róluk egy öreg pásztor, hogy karámban 134 Idézi É. KISS Sándor 1974.93-94. 135 SZAMOTA István 1891.91. 136 Idézi É. KISS Sándor 1974.96. 137 LAKATOS Károly 1912.28. 84
