Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Néprajz és nyelvtudomány - Szabó László: Oszét (kaukázusi) adalékok a nagyszentmiklósi kincshez
Szabó László Őszét (kaukázusi) adalékok a nagyszentmiklósi kincshez A művészi értéke, mennyisége, történeti jelentősége miatt méltán híres nagyszentmiklósi kincs előkerülése óta nemcsak a figyelem, hanem a viták kereszttüzében áll. Mivel nem módszeres ásatásból került elő, hanem valóban elásott, elrejtett kincsről van szó, a feltárás körülményei alig segítenek valamit a tudománynak. Ez a kötetlenség ugyanakkor annál inkább felszabadítja a fantáziát. A maga korában és ma még inkább meglévő hatalmas értéke miatt (ha csak az arany mennyiségét tekintjük is) még a legegyszerűbb, de a régiségek iránt mégis valamelyest fogékony emberek fantáziáját is igencsak megindította. Eredetével, tulajdonosával kapcsolatban számos elképzelés született vagy újult meg és vált közkeletűvé. Gazdájának fejedelmi rangját senki sem tartotta kétségesnek. Hogy ki lett volna? A nevek a hun Atillától a bizánci császárokon és a név szerint ismert avar uralkodókon át Géza fejedelemig, Ajtonyig és Szent Istvánig terjednek. Tekintették és tekintik perzsa eredetűnek, kaukázusinak, szkíta vagy alán körből származónak, kötik a szavárd magyarokhoz, az avarokhoz, a finnugor nyelvet beszélő kései avarokhoz, magyarokhoz egyaránt, attól függően, hogy ki szólalt meg ebben az ügyben, hogyan csoportosította érveit. Vizsgálták régészek, történészek, művészettörténészek és numizmatikusok szakmáik szabályai szerint. Ötvösök, akik az anyagból, a technikából és a stílusból próbáltak következtetéseket levonni; a mitológia kutatói, akik a mítoszok kultúrákhoz köthető elemeinek lehetséges összefüggéseire mutattak rá; biológusok, akik a növény- és állatábrázolásokból kíséreltek meg készítési helyére következtetni; rovásírás megfejtésével foglalkozók egész sora - és sorolhatnók. Az ötletgazdag laikusok hadát nem is említve, akik azért néha izgalmas kérdéseket is tudnak feltenni, és kételyt ébresztő, olykor a szakembereket is meglepő, elgondolkodtató véleményt is elővezetnek.1 László Gyula Rácz István fotóművésszel összefogva, a kincsleletet kézbe véve s arról elemző fotókat és rajzokat is készítve az addigi irodalom teljes ismeretében impozáns kivitelű könyvet tett közzé, amelyben közreadja véleményét - kételyeivel együtt - a szakemberek és a szélesebb közönség számára. Állást foglal korának meghatározása, a kincs eredete és népcsoporthoz való kötése, a készítési hely, a lehetséges birtokosok, a használat és a készletként való összetartozás tekintetében. Ennek alapján megkíséreli a rajta lévő díszítmények, mitológiai vagy egyéb jelenetek megfejtését, világképbe és kultúrkörbe ágyazását, s ezek és a technika és stílus alapján egy határozottan körülírható közép-kelet-eu- rópai térség egyéb régészeti leletei között megtalálni helyét, beilleszteni a hozzá kapcsolódó mítoszok, hiedelmek, mondák rendszerébe. Nem 1 LÁSZLÓ Gyula-RÁCZ István 1977. - a kutatástörténet könyvészeti adataival. A kincsről szóló számos elképzelést, véleményt, ha mégoly alaposak is, mint pl. Györffy György munkája, itt feleslegesnek tartjuk bemutatni. E kérdésről a hivatkozott munka, illetve BÁLINT Csanád 2004. szakszerűen és kritikusan szól. Külön meg kell említenem a kinccsel kapcsolatban MAKKAY János 1991,; 1995,; 1998. munkáit, aki a magyarországi szarmaták történetéről is a két szerzőtől eltérő nézeteket vall, de fejtegetéseiben az általunk tárgyalt kérdést közvetlenül nem érinti. túlzunk, ha azt mondjuk, hogy egy életen át folytatott kutatás eredményeit tartjuk kezünkben, s nem lehet nem érezni jelentőségét és súlyát. A sokoldalúan képzett, komplex látású, a részletekre figyelő és az átfogó rendszereket egyaránt felismerő és alkotó tudósnak ez a nagy munkája nem zárja le a kincslelettel való foglalkozás továbbvezető ösvényeit, azaz az e könyvben megírtakat maga sem tekinti megdönthetetlen és végleges eredménynek, csupán a kutatás egy állomásának, állapotának summájának. Ő maga meg is nevez ilyeneket: több szálat hagy elvarratlanul, több, még nyitva lévő kérdésre irányítja rá a figyelmet, sőt utal arra is, hogy némelyek felszerelés nélkül indultak ismeretlen tájakra, s azok lépéseit, felvetett ötleteit is érdemes figyelni. A nagy jelentőségű lelet további vizsgálata mindenképpen fontos, legyen az egészen apró kérdés, jelenség vagy akár alapkérdéseket is érintő újabb eredmény. Nem szükséges mindig az egészet vizsgálni, gazdagíthatjuk a képet egészen apró vonalakkal, színárnyalatokkal is. Végbemehet egy kisebb részkutatás úgy is, hogy a nevezett szerzőkkel alapvetően nem értünk egyet nagyobb kérdésekben (pl. etnikumhoz, térséghez, időhöz kötés), de az egész egy parányi részletét ennek ellenére színgazdagabbá tesszük. Jelen írás éppen ezért megkerül számos kérdést, nem is közli állásfoglalását a különböző véleményekkel kapcsolatban, csupán arra hagyatkozik, hogy néhány tényszerűnek tűnő dologban finomabbá, árnyaltabbá tegye a konkrét adatok rajzolatát. Emiatt - számos alapkérdést megkerülve - a kincsleletre vonatkozó néhány tényszerű megállapítást kiemelek és összefoglalok a szerzői pár könyvének anyagából, s ezekhez társítok olyan adatokat, amely a tárgycsoportra vonatkozó ismereteinket valamelyest gazdagítják. Az 1799-ben a bánáti Nagyszentmiklóson előkerült kincslelet 23 darab míves aranyedényből áll. Készítésének korát a szakemberek egy csoportja a kései avarkor és Szent István uralkodása kezdete közé helyezi. László Gyula és Rácz István elődökre is hivatkozva a leleteket határozottan két csoportba osztva így fogalmaznak: „a kincs két részre bomlik, nevezetesen egy avar-bolgár-magyar vonzásúra és egy bizánci-iráni-kauká- zusi vonzásúra.” Az egyik egy három, a másik egy négyszemélyes kisebb asztali készletnek felel meg. Szerintük mindkét készlet együttesként jól megragadható, azonban egy-egy készlet nem teljesen egységes, azaz összeválogatták. A stílus alapján a szerzőpáros véleményét (az időbeli behatárolás és a mesterek lehetséges kapcsolataira is utalva), a következőket állapítja meg: „...a kincs egység is, nem is. Láttuk például, hogy az ötvösfogásokban és művészi felfogásban egymástól Igen távol eső darabokon Is vannak ’áthallások’: a mesterek és a műhelyek a szkíta időkig visszanyúló hagyományok alapján dolgoztak.” Feltehető, hogy mindkét készlet egyik-másik darabján még utólag is végezetek kisebb munkát (pl. poncolás), hogy stílusban közelítsék egymáshoz a darabokat. Egyenként átvizsgálva a leleteket, elkülönítve az egyes csoportokat, tapasztalataikat a szerzők ekként summázzák az eredetet, a kapcsolatot és a kincs 61
