Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Néprajz és nyelvtudomány - Szabó László: Oszét (kaukázusi) adalékok a nagyszentmiklósi kincshez
TISICUM XXL - NÉPRAJZ ÉS NYELVTUDOMÁNY tulajdonosát (használóját) tekintve: „A díszesebb, a ’fejedelemasszonyé’ 3 egységből áll, az egyszerűbb, monumentálisabb, a ’fejedelemé’ pedig 4 egységből. Azt is láttuk, hogy a két készlet más és más hagyományt őriz: az egyikben a késő avarság (a szerző szerint az első magyar honfoglalás népe) művészete elevenedik meg magas szinten, a másikat az avarság, az onogur-bolgárság és a királyság első éveit élő magyarság művészete hatja át.” A négyszemélyes készlet darabjain rovásírásos szövegek is vannak, ezek hiteles megfejtésével azonban máig adós a tudomány.2 Egyébként a két készletre osztást a rovásírás is valószínűsíti, ugyanis az csak a „fejedelemasszony” készletének darabjain lelhető fel. A leletek a használat nyomait is magukon viselik, s erre utalnak az utólagos módosítások is (pl. egyes darabok fülezése). A szerzőpáros az utóbbiak miatt párhuzamokat, analógiákat keres mind a régi keleti népekre vonatkozó feljegyzésekben, mind a mai keleti népek szokásaiban.3 Bálint Csanád 2004-ben megjelent monumentális könyve egészen más módszerű, más szemléletű, mint a László Gyuláé. Természetesen más eredményre is jut egészében véve és sok részkérdésben is.4 5 Elődeinél sokkal nagyobb és szélesebb körű anyagból dolgozhat, s ezért nagy súlyt helyez a korábbi kutatások alapos bemutatására. Azok éles kritikáját adja, mind egész irányzatokat, mind egyéni teljesítményeket tekintve. Különösen erősen bírálja és elveti az úgynevezett keletpreferencián nyugvó kutatásokat. Ez a műszó azt jelenti, hogy az idevont korábbi kutatások bizonyos népeknél, koroknál, tárgyaknál, jelenségeknél eleve feltételezik a keleti kapcsolatokat, s nem is fordít különösebb figyelmet esetleges nyugati vagy másutt is (mindenütt) való meglétére. Emiatt egész őstörténeti kutatásunk addigi eredményei mögé hatalmas kérdőjelet ír, ha egyből ki nem pipálja őket. „A keletpreferencia tehát módszertani és szemléletbeli hibákból, tájékozatlanságból fakad, melyek a régészeti kultúra általános kérdéseivel foglalkozó nagyszámú szakirodalom segítségével kiküszöbölhetők. Az a romantikus múltkép pedig, ami a közép- és kelet-európai régészetben itt-ott föllelhető, a XXI. század folyamán végbemenő európai integráció és polgárosodás révén (remélhetőleg) el fog tűnni.”6 E cikk írója - nem lévén régész - nem kíván e kérdésben sem állást foglalni, sem efféle vitás dologba belebonyolódni. Az egész vita azonban azért kell, hogy érdekelje, mert cikkének megírása ettől függ. Bálint Csanád ugyanis László Gyulát, a nagyszentmiklósi kincs monográfusát is a keletpreferencia vádjával illeti, és a romantikus múltkép építői közé sorolja. Ha pedig így van, és Bálint Csanád véleményét fogadja el, csak az idejét pazarolja, hiszen homokra épít. A megírandó cikk ugyanis éppen László Gyula nagyszentmiklósi kincshez fűződő néhány megjegyzéséhez szeretne néprajzi kiegészítő adalékokat szolgáltatni, és éppen a keleti kulturális szférából, sőt ezen belül is főként a kaukázusi és közép-ázsiai régióból. Abból, amelyből Bálint Csanád szerint semmiképp nem lehet származtatni vagy rokonítani a kincsleletet. A szerző a leghatározottabban, ösz- szegzésként és dőlt betűvel így summáz László Gyula „módszertanilag elhibázott ötletét” értékelve: „Összefoglalva: Nagyszentmiklós és a Kaukázus fémművessége között alaptalan bárminemű kapcsolatot keresni.”6 Közép-Ázsiával való kapcsolatot egyedül a 2. számú edénynél tart lehetségesnek, a többit Bizánchoz köti.7 Ez a stílusra és egyben a kelet2 LÁSZLÓ Gyula-RÁCZ István 1977.15-17.; 32.; 186-187. 3 LÁSZLÓ Gyula-RÁCZ István 1977.15-17. 4 BÁLINT Csanád 2004. 5 BÁLINT Csanád 2004.252. 6 BÁLINT Csanád 2004.244. 7 BÁLINT Csanád 2004.245. kezési helyre is vonatkozik. Véleménye szerint sem a magyaroknak, sem a bolgároknak, még kevésbé a kaukázusi népeknek nincs köze a nagyszentmiklósi kincshez. Végső konklúziója a kincs eredetét, anyagát és stílusát tekintve ez: ,A nagyszentmiklósi kincs egy olyan VII-VIII. századi avar (részjfejedelmi család tulajdona volt, amelyik a Kárpát-medence déli és/vagy keleti felében élt, s folyamatosan állt módjában bizánci kultúrájú ötvösöket foglalkoztatni.” E tömör véleményét hipotézisként fogalmazza meg, jelezve, hogy a kérdés - mint erre munkájában számos helyen utal - még egyáltalán nem lezárt.8 Ha úgy vesszük, Bálint Csanád és László Gyula véleménye között vannak a különbségek mellett több ponton egyezések is. Mindketten egyetértenek abban, hogy a tárgyegyüttes fejedelemi tulajdon volt, amit gyakorta használtak. Mindketten úgy vélik, hogy az előkerülés helyéhez közel élhetett az a (rész)fejedelem, akié a kincs volt, és közvetlen bizánci kapcsolatai is lehettek. Igen fontos a kincs datálása szempontjából, hogy Bálint Csanád a kincslelet egészét, László Gyula csak egy részét: az úgynevezett „fejedelem” készletének nevezett edényeket, a késői avarokhoz köti.9 László Gyula a kutatástörténet bemutatása után úgy látja, hogy a kincslelet egyetlen déli „nagy” műveltséghez sem köthető („se nem mezopotámiai, se nem hellenisztikus, de nem szasszanida, nem is indiai, kínai vagy éppenséggel bizánci, jóllehet e felsorolt műveltségek hatása mind érződik benne’), ugyanakkor szoros szálak fűzik a késői avarokhoz, a morvák és a honfoglaló magyarok ötvösművészetéhez. A nála szokásos óvatossággal végül kijelenti, hogy a szemle során felmerülő három nép (avar, bolgár, magyar) egyikéhez sem köthető kizárólagosan: „nem egyik vagy másik környezetében készültek a kincs edényei, hanem mindhároméban,”10 Bálint Csanád is kizárja a távolabbi területeket, a kincs megtalálásának térségében dolgozó ötvösökhöz és népekhez köti, s bizánci-avar körben véli megtalálni a mestereket és a használókat. Folyamatos készíttetésről beszél, avar fejedelmi megrendelőkről, s bizánci kultúrájú ötvösökről. Szól a megújuló, Kárpát-medencében kibontakozó kései avar ötvösmesterségről is, kései avar mesterek azonban e darabok megalkotásában nem vettek részt, legfeljebb utólagos beavatkozás lehet kezük munkája (pl. fülezés, egy kis felület poncolása).11 Nem célunk az, hogy a két véleményt részleteiben szembesítsük egymással, állást foglaljunk valamelyik mellett, mert - mint látni fogjuk - a mi szándékunkat ezek nem befolyásolják alapvetően. Van azonban egy másik kérdés, amit még fel kell vetnünk, s ez a kincs készletekre bontásának kérdése. László Gyula véleményét ismertettük dolgozatunk elején: ő és Bálint Csanád is egyaránt fejedelmi leletnek tartja, de utóbbi, amikor az edények csoportosításával, relatív kronológiájával foglalkozik, s számos lehetőséget vet fel (tipológiai, anyagfinomsági, belső kronológia, stb. szempontjai), érdemileg nem szól a készletekre bontás lehetőségéről. Már a fejezet címe is erős határozatlanságot árul el (Az edények (valószínű/síthetől) csoportjai és relatív kronológiája). Az pedig, amit László Gyula (és elődei) készletre bontási törekvésével kapcsolatban 8 BÁLINT Csanád 2004.608. - Hogy ezt komolyan gondolja, mindjárt ennek a summázatnak a végén maga is felvet egy bizonytalan, támadásra is alapot adó kérdést. 9 Azt, hogy ki mit ért a késői avarokon, szempontunkból most mellékesnek tartjuk. Mindenesetre megjegyezzük, hogy László Gyulánál a kettős honfoglalás koncepció kétségtelenül alapvetően befolyásolta a kinccsel kapcsolatos véleményét is. 10 LÁSZLÓ Gyula-Rácz István 1977.4M1. 11 BÁLINT Csanád 2004.608.; 574-580. 62
