Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)

Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei

SZABÓ ISTVÁN - AMI SZOLNOKOT ORSZÁGOSAN IS ISMERTTÉ TETTE X. - AZ 1953-1956. ÉVEK MŰVÉSZTELEPI ESEMÉNYEI Erről a kiállításról a Szabad Művészet 1955. évi 2. számában Artner Tivadar azonnali reagálása is rendelkezésünkre áll. „...Nemzeti kiállításaink mindegyikének mindig volt valami sajátos jelleme, amelyet a sokrétű tartalmi és formai törekvések hátteréből kidomborodva az egyes műfajok, témák előtérbe nyomulása, az egyes kiemelkedő alko­tások minősége, vagy a kiugró teljesítményt nyújtó művészek munkássága határozott meg. Az idén a szobrászat, amely pedig évekig sok szempontból az élen járt, egészében lemaradt, a festőanyag a stagnálás képét mutatja. Töretlen fejlődés egyedül a grafikai anyagban látható... Általában két véle­ményt hallani, amiben a laikusok és a hozzáértők egyaránt megegyeznek, s amely nézeteikkel osztoznak a művészek nagyobb részével. Az egyik az, hogy a műalkotások mesterségbeli színvonala egészében tovább emelke­dett. Jelentősen megcsappant a sekélyes tartalmú, felületesen kidolgozott sematikus munkák száma, a cím csak elvétve vesztegette meg a bíráló- bizottságot. Lelkiismeretesebben dolgoznak művészeink, mind nagyobb igényt fordítanak a festői szépségekre, a forma csiszoltságára. És ezt az ál­talános tendenciát komoly mértékben értékelni kell, még ha egynémely mű­vészünknél nem is jár megfelelő eredménnyel. A másik, rendszerint rögtön az első után hallható megjegyzés a termek szürkeségét, a művek tematikai, tartalmi unalmasságát kifogásolja - és joggal. Bennünket az utóbbi negatív jelenség gondolkoztál el. Vajon mi okozza a kiállítás egészének szembetűnő érdektelenségét, szürkeségét? Megszoktuk már, hogy minden évben egy sor érdekes, izgató alkotással lep meg bennünket a Műcsarnok. Színvonala sohasem volt egyenletes. Volt probléma bőven, megvitatni való sokkal több akadt, mint amennyit a kritika, ha még oly hiányosan is, megtárgyalt. A jó alkotások szomszédságában burjánzott a sematizmus, kiforrott formanyelvű, de tartózkodó tartalmú művek elől szakmailag nem egyszer gyöngébb, de újszerű, merész kezde­ményezések vonták el a figyelmet. Sok volt a hibás munka. A művesség fátyla mögött óvatosan meghúzódtak a nem éppen egészséges törekvé­sek. Ezeket éppoly elmélyülten kellett volna kielemezni, mint a sematikus címmel tolakodó, csak a témára építő, sokszor hatásvadászó bajnokaink rendszerint ugyancsak felszínesen 'elintézett' ábrázolásait. De mégis: volt pezsgés, volt élet... ...a tematika - lényegében az élet - gazdagsága, s vele szoros kapcsolat­ban a tartalom új, mai jellege szemszögéből tekintve a kiállítás elődeihez viszonyítva, az egyes komoly előrelépések elszigetelt volta miatt egyáltalán nem mutat a fejlődés irányába. Valami elgondolkoztató stagnálás tapasz­talható képzőművészetünk egészében... Amikor e kissé sötét prológ után áttérünk a kiállítás részletesebb elemzésére, nem kezdhetjük mással, mint kétségkívüli pozitívumaival. Szép számmal vannak az átlagon felülemelke­dő, jó művek. Idős, megbecsült mestereink, Csók István, fíudnay Gyula, Edvi Illés Aladár, Glatz Oszkár, Burghardt Rezső és mások immár kiforrott stílusban festett, nagyon emberi lírájú tájképei, portréi és csendéletei, Bar- csay Jenőnek az emberi test szépségét kiemelő tüneményes, inkább anató­miai igényű drapéria-tanulmányai, nemzeti művészetünk maradandó értékei közé tartoznak. A kiállítás összképét sajátos lírai színfolttal gazdagítja Szőnyi István bensőséges költeménye a víztócsában tükröződő kerítésaljról. A friss atmoszférájú kis kép a természet egy parányi zugát hozza emberközelbe, kompozíciója könnyed logikájával bűvöl meg, színvilága gyönyörködtet, csendes, tűnődő gondolatokat fakaszt. Bernáth Aurél freskóterve szemlél­tetően tanúsítja, hogy alkotója igen komoly utat tett meg az utóbbi évek alatt a realizmus irányába. Sajátos, fáradtan finom színeivel tolmácsolt balatoni képei gazdagítják az általa évről-évre készített értékes tájképek sorát... ”m 128 ARTNER Tivadar 1955/a. 49-50. A korábbiakban éppen ezekért az „erényekért” elmarasztalt, most ki­emelt, pozitív értékek ellentételezésére nem is következhetett más - mint egy tökéletes hátraarc az eddig magasztaltakkal szemben. Vagyis annak a fordulat éve óta futtatott, országos hírű, díjakkal elhalmozott és minden művészettörténész által dicsért-ajnározott Benedek Jenőnek a pocskon- diázása, akit és akinek a munkáit éppen a most dicsért és újraértékelt al­kotói pályán mozgó, ám soha senki által nem vitatott értékekkel szemben játszotta ki a regnáló politika. Mert hiszen mi is történt itt? Artner Tivadar ugyanazt a politikai érdekeket szolgáló-kiszolgáló szerepet vállalja fel, amit Benedek piedesztálra emelésekor korábban megtett a mindenkori hatalom uszályába keveredett, vélemény nélküli, érvényesül­ni akaró gárda. Csak most egy 180 fokos fordulatot téve, megtagadva - ha kell - korábbi írásaikat, véleményüket is. Vagy pedig - mint Artner Tivadar -, aki eddig nem szerepelt a magvas véleményt megfogalmazó, mértékadó ítészek körében - most alkalmasnak látva az időt, ráérezve a levegőben lógó, kiérezhető gyökeres fordulatra, más húrokat kezdett el pengetni. S tette ezt az akkor már lassan kegyvesztetté váló Benedek Je­nővel, akiről tulajdonképpen cikke nagyobb részében a következőket írta: „...Benedek Jenő nagyméretű vásznán külföldi békeküldöttek egy magyar faluban tett látogatását örökítette meg. Nem részletezzük a téma fontos­ságát, kínálkozó tartalmi gazdagságát és érdekességét a festő számára. Benedek Jenő sok munkát fordított képe megfestésére, de ez mégsem ragadja meg a nézőt. Miért? Benedek Jenő: Békeküldöttek, 1955. Olaj A mű sikertelenségének oka látszólag a tolmácsolás gyengeségében van. Vannak ugyan jó részletei - például a hindu küldöttet felköszöntés után megölelő asszony sötétruhás alakja, a maga öreges, szemérmesen tar­tózkodó mozdulatával jó megfigyelésről tanúskodik; sok báj van a korsót tartó fiatalasszony arcában. De ezeket az erényeket a művész nem tud­ta átvinni a mű egészére. Közrejátszott ebben a felkészültség, a kifejező eszközökkel való bánni tudás elégtelensége is, de nem ez volt a fő ok, hanem a mű tartalmi kiérleletiensége. Nem a mesterségbeli gyengeségek rontják le a kép mondanivalójának értékét, igazságát, hanem fordítva: az ábrázolás tartalmi szegénysége okozza a kifejezőeszközökkel való verejté- kes küszködést, ez kényszeríti mesterkélt formai megoldásokra a művészt. A művészi alkotás folyamatának egyik leglényegesebb része a tartalom értékelése, ami jóval az ecset vagy a véső kézhezvétele előtt kezdődik, s ami a mű lényegét, tartalmi anyagát készen kell adja a művésznek. A 231

Next

/
Oldalképek
Tartalom