Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
TISICUM XXI. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET megformálás, a kidolgozás csak módosítja azt a minél teljesebb kifejezés érdekében. Benedek Jenőnél ezt a megelőző munkát nem érezzük. Egy ilyen jelenet roppant gazdag lehetőséget nyújt a lélektani ábrázolásra, az öröm kifejezésének megannyi árnyalata, a szélesre nyílt mosolytól a szemvillanásig, a tartózkodó ünnepélyességtől a nyugtalan kíváncsiságig. Mindezek tolmácsolására más-más arc, fejtartás, kézmozdulat, szín és tónus kell, úgy irányítva, hogy a nézőt mágnesként vezesse a kiemelt központ felé, amelynek mélyen emberi aktusa ezernyi szállal kell, hogy kötődjék a körülállók lelkivilágához, velük egy érzésben olvadva fel. Ilyesmit vár a néző az ilyen képtől, Benedek Jenő azonban csak töredékesen elégíti ki a várakozást. A mű lélektani egységének hiánya okozza a kompozíció széteső voltát, amelynek tömörségét a zsúfoltság van hivatva pótolni. Az emberek véletlenszerűen helyezkednek el, a művész nem latolgatta mozdulatok, a színek jelentését, beszédértéküket. (Az olyan elemi felületességet, mint amilyen a jelenet színhelyének rossz megválasztása, nem is említjük). A felszínes lélekábrázolás eredménye a kapcsolások mesterkélt alkalmazása, mint például a cicát tartó öregasszony elhelyezése. Hogy az ilyen megoldások mennyit rontanak a tartalom egységén, példa rá a jobb oldalt ülő asszony alakja. Vajon így fogadják falun a vendégeket? Az az érzésünk, hogy a jobb oldali csoport mozdulatlanságát akarta feloldani ezzel a művész. Persze, ilyen külsőleges módszerrel nem érhette el a célját. Az ábrázolt eseménynél az érzések hullámzásának sajátos dinamizmusa lett volna erre egyedül alkalmas. A festő sem a színek, sem a fény segítségével nem tudta művészi módon kiemelni a centrumot: milyen bántó, figyelmet elterelő például az öreg hindu selyemruhájának anyagszerűen megfestett vörös foltja (akárcsak lent az élénk fehér kutya), mennyire semmi köze a viselőjétől lépésnyi távolságra levő megható jelenethez. Nem, a kép nem adja a valóság ízét. Futó élmény szülötte, mélyebb át- érzés nélkül. A szereplők lelkében másképp-másképp gyúlt érzelmeket, azok sokárnyalatú gazdagságát, egyforma mosolyok unalmas egymás- mellettisége helyettesíti. A kép színvilága tarka, kiérleletlen, bántóan műteremízű. A művész figyelmen kívül hagyta azt az elemi követelményt, hogy a szabad ég alatt lejátszódó cselekményt plein-air-ben fesse meg. A fények bizonytalanok, az egyes részek megvilágítása és árnyékba borítása érthetetlen. Mivel nincs mögötte mélyebb tartalmi élmény, s így reális festői ihlet sem - ami nélkül jó mű elképzelhetetlen - nem sugalmazhatott alkotójának komolyabb művészi gondolatot sem. A művész átalakította ugyan a feltételezhető naturális látványt, de mivel nem nézett eléggé a valóság mélyére, újrateremtette annak véletlenszerűségét. Benedek Jenőnek ez a sikertelen műve különösen azért keltett feltűnést, mert partizánképe mind emberábrázolásban, mind formai megoldás tekintetében messzemenően többet nyújt. Idei szereplése nem is megállás, hanem egyenesen visszalépést jelent e képével szemben. Mást, többet vártunk és várunk a Partizánok festőjétől, hisz vele bizonyította a művész, hogy sokkal többre, igazabb, mélyebb emberábrázolásra képes. Talán túl részletesen elemezzük ezt a képet. De megtehettük volna Benedek Jenő másik művével is, vagy több-kevesebb joggal Breznay József, Czene Béla és mások alkotásaival, mert a sematizmus fent elemzett ismérvei kisebb-nagyobb mértékben mindannyiuknál fellelhetők... ...Figyeljük meg, hogy milyen érzéketlenül alkalmazzák a gyermeki alaknak a kifejezés szempontjából oly hálás motívumát Benedek Jenő, Breznay József vagy akár Czene Béla... ”129 Artner ezenkívül jóformán minden kiállító művészről - köztük a 129 U. o. 54-55. Az írást Benedek Jenő Békeküldöttek falun és Edvi Illés Aladár Faluvége c. olajképe illusztrálja legnagyobbakról is - aránytalanul kevés szót ejt. Ezzel a korábbi pályatársaihoz képest „dicséretes” produkcióval azonnal az „élvonalbeli” műkritikusok, szaktekintélyek első sorába emelkedett, amit bizonyít az a tény is, hogy az év folyamán a folyóiratban háromszor is jelentet meg terjedelmesebb eszmefuttatásokat. Ezt teszi a Szabad Művészet 10. számában is, amikor a friss, 1954-es szerveződésű Hódmezővásárhelyi Művészteleppel kapcsolatos hozsannázását más művészkolóniák silányításával hangsúlyozza. „...A hódmezővásárhelyi erjedés máris sok érdekes, képzőművészetünk decentralizálásának megszervezésénél hasznosítható tanulságot kínál. Egyik legfontosabb tanulság az, hogy az itteni művészélet kibontakozásánál milyen nagy szerepe van a helyi képzőművészeti hagyományoknak. A vidéki művésztelepek tevékenységének súlya nemzeti festészetünk kialakulásában közismert. Érdemes volna sorra venni azokat a városokat, ahol azelőtt jeles művészek éltek és dolgoztak (Szolnok, Kecskemét, Baja, Szentendre stb.). és megvizsgálni, hogyan lehetne a megművelt talajon intézményesen széles társadalmi alapokon újra felvirágoztatni a művészetet ott is, ahol - mint például Baján vagy Szolnokon - jelenleg is élnek művészek, de munkásságuk nem tudott még a vásárhelyihez hasonló gyökereket ereszteni..."'30 A szolnoki telep munkájával kapcsolatos véleményét viszont Háy Károly László, aki maga is rendszeres szolnoki műterem-vendég, ugyanebben a lapszámban, a Szövetség Szolnok megyei munkacsoportja úttörőházban rendezett éves kiállítását értékelve cáfolja. „...A kiállítás méretei szerények: mindössze húsz festmény, hat grafika és három szobor került bemutatásra a két kis helyiségben. De jelentősége túlmutat a számadatokban kifejeződő szűk kereteken, és olyan problémákat vet fel, amelyek a helyi kiállítás körét meghaladó érdeklődésre tarthatnak számot. Egyrészt az itteni kiállításokon szükségképpen mindig fel kell tenni a kérdést, hogy a megye képzőművészeti életének magját alkotó Szolnoki Művésztelep mai működése méltó folytatása-e a nagy múltú intézmény történelmi jelentőségű hagyományainak. Másrészt ez a kiállítás vidéki csoportjaink életének egy olyan problémáját veti fel, amely másutt is felmerülhet, de különösen éles világításban mutatkozik meg itt, ahol egy országos jelentőségű művésztelep tagjai tartoznak egyazon helyi csoportba a kisebb helységekben, falvakban élő, különböző képességekkel, de egyaránt kedvezőtlen körülmények közt küszködő művészekkel. Hogy az első kérdésre választ kapjunk, először a művésztelep tagjait vegyük sorra. Botos Sándor - a csoport vezetője - legújabb munkáiban jelentős fejlődésről tesz tanúságot. Egyre jobban kiszabadul az egyoldalú Munkácsy-Paál László-hatás szűk keretei közül, skálája nagymértékben kiszélesedett, természetszemlélete közelebb került a közvetlen valósághoz. Új értékei legtisztábban a Meredek partok című tájképében bontakoznak ki, melyben a szakadékos Tiszapart, az elvonuló viharfelhők, a búcsúzó napsugár, valamint a merész kompozíció, az erőteljes színek, a nagyvonalú, de mégis finom megfestés megkapó drámai hatásban egyesülnek. De még mindig, még legjobb, legfrissebb képeiből is - mind a téma felfogásán, mind a festői megformáláson keresztül - valamilyen régies, múlt századbeli levegőt lehet kiérezni. Bizonyos vonatkozásban Botoséhoz hasonló fejlődést figyelhetünk meg P. Bak János művészetében is. Az egykori Rudnay tanítvány, aki a bajai művésztelepen továbbra is mestere szoros befolyása alatt dolgozott, mióta Szolnokra került, kezdi megtalálni igazi egyéni hangját. Nagyon szemléletesen mutatkozik meg ez a változás, ha összevetjük két kompozícióvázlatát: a régebben festett Falusi tragédiát és a legfrissebb Beszélgető 130 ARTNER Tivadar 1955/b. 487. 232
