Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
TISICUM XXI. - MŰVÉSZETTÖRTÉNET háláját és szeretetét a Szovjetunió és Sztálin elvtárs iránt. Benedek Jenő a sok élménytől felfrissülve dolgozik a Művésztelepen Székesfehérvár új állomásának freskóján. ”38 Szeptemberben Szolnokon a városi tanácsháza nagytermében a Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége nevében nemcsak megnyitja a megye képzőművészeinek hagyományos évi kiállítását, de maga is kiállít. Egy tanulmánnyal és egy kisméretű, Csendélet című művel szerepel, amelyekről Kaposvári Gyula már idézett cikkében úgy vélekedik, hogy azok „...a legjobb kvalitású képei közül valók. Mindegyik érett művészettel megoldott kép, tónusban, színben szerencsés alkotás, kiforrottságra valló emberábrázolással.”39 40 Évzáróként pedig azt tudhatjuk meg róla, hogy Budapesten, a Műcsarnokban megrendezett IV. Magyar képzőművészeti kiállításon négy olajképével szerepel: Ellenségek - olaj, 100x70 cm; Tisza - olaj, 70x116 cm; Rugókovács - olaj, 100x70 cm és Családi örömök (Vázlat a budapesti városi tanács esketési termének pannójához) - olaj, 40x64 cm. A szolnoki kolónia legfiatalabb tagjára, az ekkor ötödik éve teleplakó 32 éves Botos Sándorra 1953-ban ugyancsak a megye képzőművészetét szemléző cikkben figyelhetünk fel első ízben. A kiállítást bemutató írás szerzőjének véleménye szerint „...Botos Sándor a művésztelep fiatal tagja, kiállított képei azt mutatják, hogy újabb lépést tett előre a realista ábrázolás- mód felé. Rákóczifalvi legelő című képén művészi előadásra való törekvés és komoly elmélyülés mutatkozik meg. További fejlődése elé nagy várakozással tekintünk..."*0 A Néplap októberi számában ezt a várakozást a művésszel szemben a cikk írója szomorú emlékeivel társítva fogalmazza meg. „...Tegnap a kiállításon jártam a városi tanács nagytermében. Emlékeimről felszállt az idő könnyű pora, amikor Botos képei előtt megálltam. A fák -jajdult fel bennem, sazég -ezazafaésezazaz ég, a monori, a galántai, kispesti emlék. Miért is ilyen színekkel festett és honnan tudta rólam a festő, hogy bennem van, s hogy örökre fáj? Miféle szeizmográf az ember? Milyen élmények nyomán került vászonra a legelő, s a Tisza-parti táj? Miért ilyen szomorú a művész, hiszen nem volt ott, nem volt velem sem Monoron, sem Galántán, sem Kispesten. Botos Sándor: A szajoli út. Olaj 38 N. N. 1953. Szolnokmegyei Néplap, január 20.3. 39 KAPOSVÁRI Gyula 1953.3. 40 U.o. Mindenkinek vannak ismerősei, rokonai az emberek, a fák és színek világából. Minden embernek vannak fájó emlékei. Nem akarom elveszíteni a múltat, s nem keresek fáradhatatlanul örömet. A régi fák, a könnyáztatta ágak itt vannak és maradnak életem kertjében. De az elmúlt évek alatt új cserjék, bokrocskák is nőttek. Fiatal fácskák, életem reménységei. A gyerekek... A festő nem szobor, nem mozdulatlan lélek. Neki is jönnie kell, ahogyan az élet halad, ahogyan az új emberek és új fák nőnek. Hoznia kell a múltat és festenie kell a jövőben is az embereket, a fákat, ha úgy akarja. A művészt köszönet illeti az alkotásért, melyben az ember megfürösztheti arcát és szemeit. A festő embert formál, történelmet ír, ha igazán művész. Éppen ezért nem hagyhatja magára azt, akinek dolgozik. Azzal is törődnie kell, milyen érzelem, tett fakad képe nyomán. Nagyon szeretném látni Botos új, készülő képeit. Azokat, melyek a komor fák alkotta izzásból mit sem veszítve a jövőről, a friss hajtásokról, a zsen- dülő újról, a holnapról énekelnének,”41 A fiatal művész nemcsak kiállított képeivel, de a festészet témakörét érintő ismeretterjesztő előadásaival is igyekezett híveket toborozni. 1953. november 9-én például a Szolnoki Városi Kultúrotthonban (Költői u. 2.) „A XIX. század festészete címmel több száz dolgozó hallgatta végig a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat által szervezett előadássorozatba illeszkedő fejtegetéseit.”*2 Az esztendő végén újabb kiállításon szerepel, a művésztelepi alkotók éves „Téli kiállításán”. Az esztendő lezárásaként a már Szolnokon bemutatott és a „Hazai tájak” pályázaton II. díjat nyert Rákóczifalvi legelő-t (olaj, 70x125 cm) és az ugyancsak sikeresnek mondott Cséplés hajnalban (olaj, 70x100 cm) című vásznát viszi országos megmérettetésre a IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításra.43 1953 őszén változás következett be a szolnoki kolónia művészgárdájának összetételében. Új művész telepedett meg néhány esztendőre a városban, aki az 1953-1958 közötti években saját bevallása szerint is művészete szempontjából jelentősnek ítélte meg itteni munkálkodását. P. Bak János 1913-ban született, először az Iparművészeti, majd 1930-37 között a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait Glatz Oszkár, majd Rudnay Gyula mellett. Utóbbinak tanársegéde, majd bajai szabadiskolájának egyik vezetője lett. Innen költözött a szolnoki telepre, ösz- szekötve művészetében a Rudnay-féle alföldi hagyományokat a szolnoki tradíciókkal. Új városában először 1953 szeptemberében, a megye képzőművészeinek kiállításán mutatkozott be két képpel, amelyekről a sajtó ezt közli, hogy „...Bak János még csak alig néhány hete került a szolnoki művésztelepre. Bemutatkozása biztató ígéretet nyújt arra, hogy a szolnoki művésztelepnek hasznos, a művészi fejlődést előrelendítő tagja lesz. Kiállított képeinek reális, színes, gazdag művészete arról tesz tanúbizonyságot, hogy idejövetele nyereség megyénk és városunk művészeti élete számára. Különösen figyelemre méltó emberábrázolási készsége, amely leginkább Öreg parasztasszony és Parasztleányka című képein mutatkozik meg...’’** Majd évzáróként ő is részt vesz a IV. országos képzőművészeti seregszemlén: Mecseki táj című olajképét (75x100 cm) állítja ki.45 41 EGRI Aranka 1953.3. 42 N. N. 1953. Szolnokmegyei Néplap, november 7.6. 43 N. N. 1953. Szolnokmegyei Néplap, december 28.1.; KATALÓGUS... 1953.6. 44 KAPOSVÁRI Gyula 1953.3. 45 N. N. 1953. Szolnokmegyei Néplap, december 28.1. Tévesen Sándor keresztnévvel szerepel. KATALÓGUS... 1953.5. 208
