Gulyás Katalin et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (Szolnok, 2012)
Művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette X. Az 1953–1956. évek művészetelepi eseményei
SZABÓ ISTVÁN - AMI SZOLNOKOT ORSZÁGOSAN IS ISMERTTÉ TETTE X. - AZ 1953-1956. ÉVEK MŰVÉSZTELEPI ESEMÉNYEI Az 50 éves művésztelepi és a III. Országos képzőművészeti kiállítások kritikai visszhangja Mint az a folyóiratok esetében törvényszerű, reakcióik későbbiek a napilapokéinál. így van ez a krónikánk egyik alapanyagául szolgáló Szabad Művészet havi folyóirat esetében is. Ezért az 1953-as esztendő írásait nem a pontos kronológia szerint szemlézzük, hanem a megyei lap már ismert tényeit követve, s inkább fontossági sorrendben citáljuk az országos művészeti folyóirat szolnoki művészekre vonatkozó adatait. A művésztelep szempontjából legfontosabb híradás az, hogy az év elején (1953. január-februári összevont szám) a szerkesztőség Kiállítások rovatában - jó egy esztendős késéssel - országosan is híreli, hogy az „50 éves Szolnoki Művésztelep 1952. dec. 23-án nyílt meg Szolnokon. A szolnoki Kossuth tér 4. számú műemléki épületet a szolnoki városi tanács a múzeum rendelkezésére bocsátotta. A kiállításon bemutatták a szolnoki művésztelep legrégibb mestereinek műveit, mellettük helyet kaptak a hagyományokat folyató mai szolnoki művészek is. Deák-Ébner Lajos, Szlányi, Kléh János, Fényes Adolf, Zombory reális alkotásaiban megelevenedett a szemlélők előtt a tiszai, alföldi táj. Mellettük Patay Mihály, Botos Sándor, Zádor István, Chiovini Ferenc, Gecse Árpád, Benedek Jenő műveit állították ki. Benedek Jenő itt azokkal a tanulmányaival szerepelt, amelyeket a III. Magyar Képzőművészeti Kiállításon is bemutatott, Drága Rákosi elvtárs, jelentjük című nagy vásznához készített. Szolnok dolgozói az országszerte megélénkült művészeti életben élénken részt vesznek: az elmúlt hónapokban rendezett képzőművészeti, ötéves terv-, városrendezési, Kossuth stb. kiállításokat 47.711 látogató nézte meg. Szolnok népe hatalmas léptekkel halad előre kultúrforradal- munk diadalmas útján.”® Szintén a művésztelep megalakulásának 50. évfordulója kapcsán jelent meg Gyenes Tamás írása a Szabad Művészet szeptember-októberi számában, Művésztelepek - Művészek vidéken címmel. Hangsúlyozva az akkori kormányzat művészeteket támogató hivatalos programját, történeti áttekintését a szolnoki előzményekre is kiterjeszti, „...érdekes és figyelemre méltó sajátossága a szolnoki művésztelepnek, hogy létrehozása, támogatása a város közügyévé vált...”*7 - írja. Ezzel a megállapításával nem csak a múzeumi évkönyvünkben megjelent sorozatunk alaptézisét támasztja alá,46 47 48 de szembemegy Végvári Lajosnak szintén a jubileumra megjelentetett Szolnoki művészet c. monográfiája szellemi irányvonalával, amely a művésztelep működésének jelentős részét retrográdnak, haladásellenesnek ítéli, a művészeket pedig az „uralkodó osztály” kiszolgálóiként aposztrofálja. Szerinte a válság éveiben lét- fenntartásukért garden-partykat rendező művészek: Aba-Novák Vilmos, Pólya Tibor és Pólya Iván, Szlányi Lajos, Vidovszky Béla és kortársaik művészete „nem szolgálta a haladást”. Aba-Novák „egyéniségét a Hor- thy-rendszer fasisztabarát kultúrája határozta meg, (s) ennek hatása alatt vált művészete brutálisan nyerssé és emberellenessé. ” Pólya Tibor, a garden-partyk fő mozgatója ezekkel a „műsoros- és táncmulatságokkal” a telep komolyságát és erkölcsi tekintélyét „ásta alá” művésztársaival egyetemben, stb. stb.49 Véleménye érthető az ellenpéldául állított, „szocializmust építő népünk” életét festő Benedek Jenő apoteózisa mellett. Ám míg Benedek művészetét rövid időn belül már bírálat éri, 46 N. N. 1953. Szabad Művészet VII/1.36-37. 47 GYENES Tamás 1953.215-220. 48 SZABÓ István 2003., 2006., 2007., 2008., 2009., 2011. 49 VÉGVÁRI Lajos 1952.60-61. a szolnoki művésztelep alkotóinak bemocskolása nehezebben levakarható. Ráadásul Benedek néhány éves jelenléte miatt ráragad még a szocreál bélyege is. Mint fentebb már utaltunk rá - folyóiratoknál szinte törvényszerű az időcsúszás, az eseményekre való későbbi reagálás. így történt ez a III. Magyar Képzőművészeti Kiállítás esetében is. A kiállítást 1952. december 21-én, Sztálin születésnapján nyitották meg, de a róla szóló értékelések, vélemények csak a következő esztendei Szabad Művészetben jelentek meg. Az alaphangot Ék Sándor írása adta meg. „Képzőművészetünknek a Műcsarnokban évenként megismétlődő nagy szemléje arra hivatott, hogy bemutassa az elmúlt év legjobb képzőművészeti alkotásait. Ez a harmadik ilyen nemzeti kiállítás azóta, hogy 1949-ben elhangzott Rákosi elvtárs intő kritikája, melyben figyelmeztetett arra a veszélyre, amely a kultúránk fejlődését a nyugati formalizmus részéről veszélyezteti... A Ili. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott festmények eredményeit bírálva el kell természetesen tekintenünk attól, hogy a kiállított művekben a szocialista-realizmus teljességének és tökéletességének sokoldalúan kifejlődött megnyilvánulását akár csak távolról is igényeljük. Ehelyett abból kell kiindulnunk, hogy a III. Magyar Képzőművészeti Kiállítás egy távolabbi, jelentékeny eredmény eddigi sikereink sorában. Ugyanakkor élesebben teszi láthatóvá hibáinkat, és utal azokra a veszélyekre, amelyek megújho- dott képzőművészetünket fenyegetik... A rajz lebecsülése tapasztalható festészetünknek olyan képviselőinél, akiknek műveiben még többé-kevés- bé posztimpresszionista maradványok vagy más formalista csökevények lelhetők fel. Művészetükben még mindig eléggé uralkodik az a nézet, hogy a valóság ábrázolásában a festészet számára nem a rajz, hanem a „szín- élmény” a döntő. Emellett ez a „színélmény" távolról sem fedi mindig az ábrázolt valóság színeit... Távolról sem kizárólag, de talán legszembetűnőbben Bernáth Aurél és néhány, hozzá közel álló vagy őt követő művész vívódik ezzel a kérdéssel anélkül, hogy döntően megbirkózott volna vele. Nem vitatható, hogy Bernáth Aurél eszmei szándékaiban progresszív művész, és festészetünk megbecsült kiválósága. Problémánk kifejtése érdekében azonban ezúttal nem szükséges Bernáth és a hozzá e tekintetben közelálló művészek kiállított műveit, tehetségét, eszmei politikai és egyéb tulajdonságait valamely konkrét mű alapján elemezve méltatni. Elég itt annyit leszögezni, hogy nem lehet elkerülni, és végül mindenkinek el kell dönteni ezt a kérdést - nemcsak elvileg, de a gyakorlatban is. És azok közül is többeknek, akik azt hiszik, hogy már eldöntötték ezt a kérdést. El kell dönteni a kérdést, hogy a „színélmény”-ben vagy akár a környezetünkben, mint „látványban” van-e a festészet kiindulópontja és célja, ereje és jelentősége, vagy pedig az-e a cél, ahogy azt Malenkov elvtárs, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XIX. kongresszusán tartott beszámolójában meghatározta: A realista művészet ereje és jelentősége abban áll, hogy megvan a lehetősége - és ez kötelessége is - hogy felszínre hona és feltárja az egyszerű ember magasrendű szellemi tulajdonságait és tipikus pozitív jellemvonásait, megteremtse annak kifejező, művészi jelképét, amely méltó arra, hogy az emberek példaként kövessék..." A központi irányvonal megfogalmazását jelentő Ék Sándor-íráshoz elkötelezett művész illusztrációul Benedek Jenő: Drága Rákosi elvtárs jelentjük című kiállított olajképét választotta a cikkíró.50 Mert Benedek Jenőre mint a Szolnoki Művésztelep reprezentánsára továbbra is reflektorfény irányult. S mint már említettük, paradox módon, a háború utáni telepidőszakban ez a később éppen a szolnokiak leminő- sítését eredményező hozsannázás, dicsérethalmaz tartotta fenn a telep 50 ÉK Sándor 1953.1-10. 209
