Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)

Irodalomtörténet - Lisztóczky László: Szolnok megye irodalmi hagyományaiból - Pájer Antal élete és költészete

LISZTÓCZKY LÁSZLÓ: SZOLNOK MEGYE IRODALMI HAGYOMÁNYAIBÓL - PÁJER ANTAL ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE áttetszően tiszta, a hívek felkészültségéhez és észjárásához igazodó logikával sorakoztatta föl érveit, absztrakt régiókba hatoló fejtegetéseit a lét leghétköznapibb dimenziójával kap­csolta össze. Elsősorban a szegények papja volt, az ő pártjukat fogta, őket vigasztalta a szószékről is. Többször tanúságot tett a magyar múlt iránti szenvedélyes érdeklődéséről, forró hazaszeretetéről. Gyakran foglalkozott történetfilozófiai kérdésekkel, elsősorban a hatalom forrásával és természetével, s meg-megrótta, ke­resztényi kötelességére, a szeretet parancsára emlékeztette a zsarnokot. Rámutatott, hogy hazánkat a széthúzás, a viszály­kodás, a testvérharc számtalanszor sodorta már végveszélybe. Megbékélésre, összefogásra, szeretetre szólította föl nemze­tét. 1876-ban a vízkereszt utáni ötödik vasárnapon elmondott szentbeszédében például így: „1241-ben a Sajónál miért pusz­títhatta el a tatár hazánk színét és javát, s miért vehetett ma­gának annyi erőt és bátorságot, hogy templomainkat földig le­rontva, vérben gázolhatott keresztül az egész országon? Mert főbb embereink nem értettek egyet, mert a szeretetienség el­forgácsolta az erőt, a nemzet erejét, s mert a visszavonás meg­bénította a nemzet hatalmát, mely az összetartásban rejlik. Hát 1526-ban miért taposta le harcias nemzetünketa török ifjú kirá­lyunkkal együtt a sárba Mohácsnál, s mi okozta azt, hogy a ke­resztény magyar majd kétszáz évig saját fészkében rabszolgája volt a pogánynak? Ugyanazt mondhatom itt is, amit már előbb mondottam: mert főbb embereink nem értettek egyet, mert a szeretetienség elforgácsolta a nemzet erejét, s mert a vissza­vonás megbénította a nemzet hatalmát, mely az összetartás­ban rejlik..." 2 7 Ezek a gondolatok napjainkban is fájdalmasan időszerűek. Pájer Antalt megrendült egészsége, a testi szenvedések tisztítótüze, az elmúlás fenyegető közelsége mind szorosabb és harmonikusabb együttműködésre ösztönözte Istennel és hí­veivel. Fiatalon olykor még pörölt egymással lelkében a költő és a pap, később az Isten iránti szeretet testvéri összhangot te­remtett közöttük, pályája végén pedig mindinkább a lelkipász­tori hivatás szépsége ragadta magával egész lényét. Rendületlen hűséggel és szeretettel szolgálta híveit, akiket, ha szükség volt rá, a hatóságok zaklatásaival szemben is meg­védett. 1865-ben lelkipásztori érdemei elismeréséül megkapta az apáti címet. A cím elnyerése alkalmából a Katholikus Nép­lap - mely rendszeresen publikálta verseit - 1865. december 28-i számának első és második oldalán szerkesztőségi cikk­ben köszöntötte őt, aki „mint ember és pap, mint költő és haza­fi egyaránt fényes elismerésre tett szert". Egyre bensőségesebb viszony fűzte Eger új érsekéhez, Bartakovics Bélához, akitől 1873-ban megrendült hangon, gyermeki alázattal búcsúzott el Visszhang... című versében. 1874. június 29-én az alsójász ke­rület alesperesévé nevezték ki. Mind nagyobb tekintélynek örvendett nemcsak Jászapátin, hanem az egész megyében. Őt kérték föl például arra, hogy versben köszöntse a jászberényi 50. honvédzászlóalj 1871. 27 Uo. 82-83. szeptember 8-én megrendezett zászlószentelését. Szövegére ismeretlen szerző dallamot komponált, melyet az ünnepségen a „jászberényi dalárda" adott elő. A jászjákóhalmi választókerület „vezérférfiai" személyesen keresték föl azzal a kéréssel, hogy próbálja megnyerni képviselőjelöltjüknek Jókai Mórt. Pájer An­tal 1878. október 30-án kelt levelében erre kísérletet is tett. 28 Nem rajta múlt, hogy a kezdeményezés nem járt sikerrel: a nagy író már más választókerületnek kötelezte el magát. Élete utolsó éveiben Jász-Nagykun-Szolnok vármegye köz­életében is aktív szerepet vállalt, s a törvényhatósági bizott­ság „virilis" tagjaként „ragyogó szónoki tehetségével igen szép sikereket aratott". 1880. május 30-án például ő köszöntötte gróf Batthyány Józsefet, a nemrég kinevezett főispánt a vár­megye határában. Beszédéről, mely „mindenkit szerfölött gyö­nyörködtetett", a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg a jelenlevők. 2 9 Ebben az időben már csaknem egyfolytában betegeskedett. Tudatosan készült a halálra. Már 1873-ban elkészítette vég­rendeletét, melyben unokahúgát, Bajusz Antalné Pájer Katalint - akinek a neve korán elhunyt nővérére emlékeztette - jelölte ki legfőbb örökösének. Alkotókedve az 1870-es évek végén tért vissza ismét, ami­kor már a halál partszegélyein járt, s közzétette még néhány művét az Új Magyar Sión hasábjain. Ezeket a verseket a szám­vetés, a búcsúzás, a halálra készülődés hangulata hatja át. A folyóirat 1877. évfolyamában jelent meg két részletben terjedelme szerint is a legnagyobb költői vállalkozása, az Ádám című, kilencven négysoros strófából, tizennyolc epizódból álló elbeszélő költemény. Ebben a művében az első emberpár, a bűnbeesés bibliai történetét meséli el. Az édenkert ihletett le­írásában természetlírája értékeit kamatoztatja. A mű szemé­lyes emlékeket is idéz: egyik részlete az égi és a földi szere­lem, Isten parancsa és Éva csábítása között vergődő, döntési kényszer előtt álló főhős gyötrelmeit eleveníti meg drámai erő­vel. Ádámnak „két oltára volt": az egyiken „Istennek képe állt, dicsfényben", a másikon „kedves, hű párjáé függött... égő sze­relmének tündéri szálán". Végül Éva ölelésre tárt karjának, me­leg szavának, kacér mosolyának, szeme szép csillagának en­gedelmeskedett. A bűnbeesés után „a szentség fénye, szirma" lehullt arcukról, s rájuk nehezedett „a vétek százezer mázsányi súlya". Hasztalan próbáltak elrejtőzni előle, Isten haragja lesúj­tott rájuk: magas trónjáról lejött hozzájuk „fényes hídján, egy ékes szivárványon", s lángpallosú kerubokkal űzette ki őket a paradicsomból. A befejezésben Az ember tragédiája nyilvánvaló hatása érző­dik. A paradicsomon kívül eltöltött első nap után Ádám „elcsi­gázott, elfáradt teste" mély álomba merült, s álmában feltárult előtte a rá és utódaira váró sors. Látta „a jövő kínszenvedése­it", hallotta „Káin botjának csattogását", fölvonultak előtte „a balhit, a gőg, a tévtan" áldozatai, a trónok „egymást faldosó" szülöttei, a földet „vérizzadva" túró, mégis nyomorban élő sze­28 HERKE Rózsa 1941. 59. 29 VÁNDORFY János 1895.102-103. » 237 «

Next

/
Oldalképek
Tartalom