Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 20. (2011)
Történelem - Puskás Zoltán: Szolnoktól Paokingig (P. Lombos László és a kínai magyar ferences misszió)
PUSKÁS ZOLTÁN: SZOLNOKTÓL PAOKINGIG sok, elvégezhetők. Nyomatékosan figyelmezteti azonban az instrukció az illetékeseket, hogy sohase mulasszák el a kellő felvilágosítást ezeknek a szertartásoknak tisztán polgári jellegéről. Különösen akkor, ha ezeknek elvégzése csodálkozást vagy botránkozást váltana ki. Ismételten hangoztassák, hogy ezek nem vallási jellegű cselekedetek, hanem csak Konfuciusz személyének mint nagy embernek kijáró tiszteletadás, és az ősök hagyományainak kötelező folytatása. A XIV. Benedek pápa által kiadott (Ex guo singular, 1742) bulla által előírt eskü letevése feleslegessé vált. Az alkalmazkodás körüli viták elcsitulásával a hithirdetők eskü nélkül is megőrzik az Egyház iránti legteljesebb engedelmességet. Ezért a Szentszék felmentést ad az eskü kötelezettsége alól, nemcsak Kína területén, hanem mindenütt, ahol annak letevése ez ideig kötelező volt. Továbbra is érvényben marad azonban azon szigorú előírás, amely tiltja a népi szokásokhoz való alkalmazkodás fölötti vitatkozást. Ezzel a döntéssel a Vatikán elismerte, hogy az ősök tiszteletének kultusza mint „családi-társadalmi szokás" nem akadálya többé a katolikus hit meghonosodásának. A kínai egyház pedig hamarosan alkalmassá válhat arra, hogy önállóan szervezze meg tevékenységét. Sajnos az új római módosításnak nem maradt kifutási ideje, mert pár év múlva a kommunista eszme győzedelmeskedett az országban. A missziós munka bemutatott színterei az evangélium tanításán kívül szinte a kultúra minden területét lefedték. Szóba sem jött azonban „tűzzel-vassal" üldözni a bálványimádást, büntetni évszázados szokások gyakorlatát vagy elpusztítani az ősi vallásos művészeti alkotásokat, mint tették azt a hajdani „hitterjesztők". A ferencesek így könnyen el tudták érni, hogy a kínaiak tiszteljék és elfogadják tanításaikat, ha azok nem távolították el őket radikálisan a családtól és az ősöktől. Bár a miszsziósok az akkori nyelvhasználat szerint „pogánynak" nevezték a kínaiakat, de nem pejorative, mert tisztelték hagyományaikat, és egyáltalán nem gondolták műveletlennek őket. Alapvetően a misszióba jelentkező papoktól az volt az elsődleges elvárás, hogy aki Kínába akar utazni, „hozzon magával sok szeretetet, alázatosságot és nagy türelmet". Nem az volt fontos, hogy ráerőltessék magukat a helyiekre, vagy mindenáron európai szemszögből értékeljék mindazt, amivel megismerkednek. Adaptálva az életformát, a misszionáriusnak szinte kínaivá kellett lennie, ami nagyban könnyítette a kölcsönös elfogadást. Ugyanúgy elszenvedték az árvizek, háborúk, inflációk miatt kialakult súlyos következményeket, mint a helyiek. Aki a körülményeket elfogadta, és vállalta a „másik terhének hordozását", annak számára a missziós munka szépségei is feltárulkoztak, ez máshogyan nem is működhetett. Olyan környezetben, ahol a nyomor okozta betegségek, háborúk és a pusztító szárazság okozták a legnagyobb gondot, a hitelvek feletti diskurálásra alig volt mód. A kiutazók némi betekintést ugyan kaptak a kínai „népi vallásokba", elsősorban a karitatív feladatokra kellett koncentrálniuk. Nagyfokú türelmet kellett tanúsítaniuk, mert csak így volt esélyük az elfogadásra, hogy segíthessenek és eredményes munkát végezhessenek. 19 3 Amennyire lehetett, próbáltak „elnézőek" lenni a helyi szokásokkal szemben, és nem várták el a helyiektől, hogy évezredes hagyományaiknak egy csapásra véget vessenek. Az új hívek elvileg nem vehettek részt például elhunyt családtagjaik nem katolikus szertartású temetésein, nem áldozhattak őseik emléktáblája előtt, és nem vehettek részt a népvallás részét képező színjátékokon sem. Ez az eljárás azonban annyira radikális módon zárta volna ki a keresztény hitre tért embereket a hagyományos kínai közösségből, hogy könnyen elszigetelődtek volna akár saját családtagjaiktól is, amit nem kívánhattak. A paokingi misszió templomát, imatermeit lampionokkal, kínai feliratokkal díszítették, mert a misszionáriusok úgy tapasztalták, hogy az új hitre tért kínai keresztény csak fokozatosan éri/ érheti el a keresztény hitben való megerősödést. A kínai szokások megismerése során a pátereknek találkozniuk kellett azzal, hogy abban a kultúrában mennyire nagy jelentősége van a kapott ajándék kellő módon való viszonzására utaló, régi-régi hagyománynak. 19 4 Ajándékot viszonozni ugyanis alapvető kötelesség. Tehát, amikor „pogány" isteneiknek és szellemi hatalmaiknak ajándékot ajánlottak fel az „adok, hogy adj" (do ut des) elv alapján, egyúttal azt is elvárták, hogy azt az istenek kellő módon viszonozzák. 19 5 Vagyis ha az új vallás nagyobb haszonnal járt számukra, és tapasztalhatták „áldásait", hajlandóbbak voltak viszonzásképpen elfogadni azt. Ma általában a keresztény missziókról alkotott vélemény meglehetősen lesújtó. Ebben szinte konszenzus uralkodik, és visszatekintve a kudarcélmény főleg Ázsia tekintetében szembeötlő. 19 6 Főleg a XX. század első felének Kínájában, amely figyelembe véve az ország belpolitikai kuszaságát, egyes nézetek szerint éppen hogy „alkalmas területet jelenthetett volna" a keresztény térítésre. E nézet szerint a misszionáriusok legfőbb hibája az volt, hogy az erkölcsi felsőbbrendűség és az általuk képviselt vallás kizárólagos igazságának „pózával" érkeztek a vidékre. A nyugati missziótörténet fő vonulatának gyenge pontjai eszerint a következők: 1. A morális fölény vakhite; 2. A misszió összekapcsolása agresszív uralmi igényekkel; 3. Az a babona, mely szerint a kereszténység és az európaiság is jobb mindannál, ami a gyarmatokon található; 4. A kereszténység Nyugaton és a külmissziós területeken is érezhető megosztottsága. 19 7 Úgy gondolom, hogy ezek a megállapítások konkrétan a magyar ferences misszió szerepére nem alkalmazhatók egyértelműen. Inkább a régi eurocentrikus missziós módszernek a látlelete, amely ha toleránsnak is mutatkozott, titkon remélte a 193 P. Kálmán Peregrin elmondása szerint az évszázados tapasztalattal rendelkező jezsuiták is megirigyelték a mostoha körülmények ellenére elért sikereket. 194 Ez az úgynevezett „reciprocitás", kínaiul: pao (-viszonozni). 195 VASZILJEV, L. Sz. 1977.9. 196 A kereszténység ázsiai történetét foglalja össze PANIKKAR, K. M. 1993. 279-297. 197 Uo. » 133 «
