Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Történelem - Berta Ferenc: Gyógyszerészek, gyógyszertárak Szolnokon
Történelem Berta Ferenc Az első gyógyszerészek és gyógyszertárak Szolnokon Visszatekintve a történelmi régmúltba, látható, hogy a gyógyítást végzők munkájához évezredeken át hozzátartozott a gyógyító szerek elkészítése is. A hivatásos orvoslás megjelenése után hosszú évszázadokig élt még az a gyakorlat, hogy az orvosok házi patikát működtettek, természetesen a maguk által készített orvosságokból. Sok esetben előfordult, hogy az orvosok gyógyszerek eladásával is foglalkoztak, s boltot tartottak fenn erre a célra. (Ezek rekeszes bútorzatának latin elnevezése apotheka, mely azután patikává magyarosodott.) Ezekből alakultak ki az első nyilvános gyógyszertárak. Magyarországon már Szent István király korában, az elsőként létrehozott kolostorokban: Pécsváradon, Pannonhalmán, Bakonybélen működtek kórházak, amelyekben a gyógyító orvos-szerzetes mellett a növények és más anyagok jótékony hatásait jól ismerő segéd - mondhatni „ősgyógyszerész” - tevékenykedett, aki az orvos utasítására elkészítette a megfelelő gyógyszereket. Hazánkban a XIII—XIV. századtól ismertek az első nyilvános gyógyszertárak (Buda, Bártfa). A XVI. században jelentősebb szabad királyi városainkban - az említettek mellett Pozsony, Brassó, Lőcse, Selmecbánya - működtek a kommunitás tulajdonában lévő gyógyszertárak, itt adott volt a megfelelő gazdasági háttér ehhez. Méliusz Juhász Péter és Beythe István füveskönyvei után, a XVII. századtól lendült fel a gyógyszerkönyvek kiadása. A gyógyszertárak csekély száma mellett virágzott a gyógyszerekkel való házalás is, az olajos tótok, más néven olajkárok tevékenysége majd csak 1835 után szűnt meg. A patikaszereket rendelő orvosdoktorok tudományát azonban csak igen szűk réteg vette igénybe, hiszen csak kevesek tudták megfizetni. A „köz”-egészségügyet a XIX-XX. századig falusi bábák, kenő- és füvesasszonyok - az okszerű gyógyítástól igencsak messze álló, sokszor babonákhoz kötődő, viszont magas szintű természetismeretről tanúskodó - gyógyító tevékenysége jelentette. A háborúk és a gyakori idegen megszállás következtében, Magyarországon állandóan szükség volt katonai gyógyszer- tárak létrehozására és működtetésére, amelyek nemcsak gyógyszereket, hanem a katonák ellátásához szükséges kötszereket és műszereket is tartottak. E patikákat általában állandó helyen, a hátországban helyezték el: Szolnok esetében a Katonaváros adott neki helyet. Ezek a patikák állandóan készenlétben voltak, hogy bármikor a hadsereggel vagy a hadsereg után vonulva mozgó-, úgynevezett szekérpatika formájában végezzék áldásos tevékenységüket. 1720-ban mindössze 16 patika működött az egész országban. Az orvosi és a gyógyszerészi gyakorlat elkülönítéséről lényegében már az 1644-ben kiadott Lex Sanitaria Ferdinan- da, majd a Mária Terézia által 1770-ben elrendelt Generale Normativum in Re Sanitatis rendelkezett. Ez utóbbi a gyógyszerészi gyakorlatot egyetemi végzettséghez kötötte, s különválasztotta az orvosi és gyógyszerészi tevékenységet. Kivitelezése, betartása azonban nagy nehézségekbe ütközött, hiszen a XVIII. század elején hazánkban a gyógyszerészek képzése még céhszerű keretekben folyt. A nagyszombati egyetem megszervezéséig nálunk ritka volt az egyetemet végzett gyógyszerész, ilyenek voltak azonban azok az orvosok, akik gyógyszertárat tartottak. A királynő korábbi, 1747-es dekrétumában utasítást adott a magyarországi gyógyszertárak összeírására, s az adatok pár évtized alatt is komoly fejlődést jeleznek: hazánkban összesen 48 patika működött ekkor - bár Külső-Szolnok megye és a Jászkun Kerület területén egy sem volt. Mária Terézia 1770-ben kiadott intézkedéseinek egyikében megparancsolta, hogy minden vármegye területén legalább egy patikát létesítsenek. Az 1799. március 15-i királyi rendelet a helytartótanács az újonnan alapítandó gyógyszertárakat reál- és személyjogúakra osztotta. Előbbiek tulajdonosa nem szükségszerűen gyógyszerész volt, a patikát örökölhették, adhatták-vehették, s bérbe is adhatták, amire igencsak sok példát találunk. Azonban ha a tulajdonos nem gyógyszerész végzettségű volt is, köteles volt okleveles gyógyszerészt alkalmazni. A XIX. század elejétől a helytartótanács már fokozottabban figyelt a gyógyszertárakra: elrendelte rendszeres vizsgálatukat, és ahol szükségesnek mutatkozott, erélyes intézkedésekre hívta fel az illetékes helyi hatóságokat.1 A XVIII. század utolsó negyedére Szolnok város átvészelte, illetve kiheverte a megelőző évtizedek természeti katasztrófáit, a járványokkal együtt járó gyötrelmeket, és jelentősebb átmenő forgalmú, emelkedő népességű mezővárossá vált. A nyáron mindig poros, ősszel pedig tengelyt akasztó sárral borított városban az összeírások szerint a házak száma 500 felett volt, s kb. 4500 lélek lakott itt. Azonban ekkor még nem volt patikájuk. 1 PALLAS... 8.1894. Gyógyszerészet szócikk, 413. 173
