Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Történelem - Szabó Anna Viola: Forog a film a Hortobágyon
Történelem Szabó Anna Viola Forog a film a Hortobágyon* A Hortobágyot, a pusztát mint motívumot a romantika költészete fedezte fel. Amit azonban a költő lelke megérzett a pusztában, azt a festő szeme kevéssé vette észre - vizuálisan nem volt leképezhető, a vászonra nem volt áttranszponálható a szavakkal oly könnyen megjeleníthető világ szimbólum- rendszere. A romantikus gyökerű, az abszolutizmus alatt kibontakozó jelentéses tájképfestészet nem találta elég drámai hatásúnak az eseménytelennek tűnő, kietlen, ember nem járta, ismeretlen tájat, amelyet felfedezni túlságosan is vadregényesnek és veszélyesnek látszott. A festők éppen ezért egész a századvégig a legritkább esetben keresték fel személyesen a pusztát: az elsősorban a külföld számára készült népéletképeken a táj csupán a tipikus magyar figurákként bemutatott csikósok és betyárok hátteréül, életteréül szolgált; s inkább irodalmi mintákat, romantikus történelmi eszményeket vett alapul, mint a valóságot.1 Markó, Wagner Sándor, illetve a szolnoki és debreceni festők orientális szemléletű munkái, meg az elsősorban illusztrációkként megjelenő és terjedő ábrázolások után az első jelentős képzőművészeti alkotás Csontváry képe 1903-ból - amelyen a Hortobágy „fő motívumai”* 1 2, a nagy ég, a pusztai vihar félelmetes ereje, a végtelen tájban a gulyák, nyájak tömegének foltjai és a felettük magányosan is uralkodó ember kontrasztja; a híd karakteres rajza - először hordoznak feszültséget. Csontváry azonban egyetlenként látta ezt meg a tájban: a Hortobágy képi ábrázolásai ezután is - s elsősorban a 20-as, 30-as években alakuló-dolgozó hortobágyi festőkolónia szándékaiban - csupán a látvány megragadását célozzák. Igaz, ennek a látványnak minden pillanata „magában foglalja ez egész múltat. ... megörökíti a lélek előtt felvillant létezést. Megmozdítja a fantáziát, felébreszti a történelmi tudást, megborzolja a szociális emberszeretetet, valósággal minden érzést szabaddá tesz, amivel az ember belenéz a nagy kísértésbe, az emberi életbe".3 Képeiknek „hangulata” van, poézise, magyar lelke, nem néprajza - s ez, bár a képzőművészetnek csak nyeresége, de meghatározza a Hortobágy szemléletét egész napjainkig. Aki felkeresi s ír róla, legyen az szépíró vagy tudós, megejtődik a puszta hangulatától, s ettől megremeg a keze. Különösen jellemző volt ez az elmúlt századfordulón, századelőn, amikor hatalmasan megnövekedett a puszta szimbolikus jelentősége, s jóformán a nemzet szívévé, központi, kultikus helyévé, ezáltal minden kritikus szempont fölé emelkedett - köszönhetően a már 1849 vereségére gyógyírt kereső és találó, addig szinte csak történész-szakmai körökben lappangó turáni eszme a millennium hangulata által gerjesztett, nacionalista, kacagányos ősiség-kultuszban való feltámadásának. A néprajztudomány a maga részéről Herman Ottó, később szellemi utóda, Győrffy István révén vett részt ebben a folyamatban, a magyarok „nagy ősfoglalkozásaként” határozva meg a pásztorkodást, az állattartó életmódot, s ennek a kultúrának a legősibb nyomokat őrző fészkeként a Hortobágyot, az utolsó európai sztyeppét jelölte meg. A szépirodalomban ez eszme legfőbb teoretikusaitól is támogatottan a nép-nemzeti irodalom utolsó, elhaló hajtásainak szépelgő, múltba révedő, délibábos-árvalány- hajas termékei uralkodtak, s ezek hangja szólal meg az ez időben születő, táj- és népleíró nagy nemzeti munkákban is: a néprajztudomány írók kezén születik. Az ifjabb Móricz Pál, a Hajdúság szülötte, aki magát írónak sem tekintve, a „régies magyar dolgok megírosgatásával foglalkozott”,4 talán a legjobb, mert ha nem is irodalmi rangú, de nagy hatású példája a megszépítő messzeség áltudományoskodással megtámogatott szemléletmódjának és hangvételének. „A magyar: földből élő, évszázadok óta jószágtartó nép, pásztorkodásának ősmúltját mégis megfekszik, eltemetgetik a felejtés, a nem-ismerés titokzatos ködei. Pedig a pásztor- kodó múlt árvalányhajas mezőjén, az őséletet takargató halmoktól nyomról-nyomra haladva, eljuthatunk kalandos fajtánk eredetéhez. Az ős-turáni kapcsolatok, a bizonyságok, legkifejezőbben még ma is az alföldi pásztorkodásban élnek és találhatók. A bús fekete-szemű, villás-szarvú, hófehér magyar-marhák máig fajtisztán őrzik napkeleti származásukat. (...) A horgas orrú pásztor az ősi Napkelet tűzimádó fiát tünteti elém, amikor a magyar puszta pásztortüzénél kucorog. (...) E pásztorságnak szokatlan viselete, magatartása, mondásai, babonái, nótái, hagyományai, egész életvilága ott a gulya, ménes, nyáj, a karám, cserény, szárnyék körül a vá- rosiaskodó, nyugatiaskodó, kivetkőzött korcs-magyarsággal * írásomhoz Móricz Zsigmond riportjának címét vettem át. 4 MÓRICZ PÁL 1.5. 1 Mindehhez lásd: SINKÓ Katalin 1989. és SZ. KÜRTI Katalin 1985. 2 Csontváry Kosztka Tivadar Haranghy Györgyhöz intézett levelében, 1903. június 4. NÉMETH Lajos 1976.41. lásd még 48. jegyzet 3 Móricz Zsigmond Káplár Miklós képeiről. MÁSÍTS László 1976. 544. 209
