Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950
Irodalom- és művészettörténet Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy mint pártonkívüli művészt meghívtak a VI. kerületi ideiglenes Tanácsba. Első érzésem az volt, hogy alkalmatlan leszek erre a feladatra. Egész életemben elvonultsághoz szokott ember voltam. Hogy felelhetnék meg egy ilyen, minden ízében nyilvános jellegű közéleti szereplésnek - gondoltam. Maga a Tanács szervezete, feladatköre - elméletileg bármennyire tisztázott volt is előttem - olyannyira újszerű volt, hogy a megbízás zavarba hozott. De amikor a kérdésről gondolkoztam, az is eszembe jutott, hogy milyen nagy fejlődést tettem meg a társadalomhoz való viszonyomban az elmúlt esztendők alatt. Mindenekelőtt arra gondoltam, hogy művészetünk fejlődés- menete már rég kivitt engem a műtermemből, ahol azelőtt úgy szerettem az ablakom előtt folyó Dunát vagy a Balatont nézni és festeni. Ma a MÉMOSZ-nak, az építőiparosok szak- szervezetének vezetőivel folytatok alapos, mélyreható tárgyalásokat kis tanácstermünk díszítésének körülményeiről. Már régen ott tartok, hogy alkalmasint az utcán követem a szakszervezet egyik névtelen tagját, hogy járása közben megfigyeljem, mert éppen egy ilyen munkást szeretnék lefesteni. Kikerültem már lassanként az én valamikor természetes elvonultságomból, és évek óta minden eseményével szoktat az élet ahhoz, hogy nyíltabb legyek és jobban tudjak kapcsolódni az emberekhez. Ezért bízom abban, hogy azt a munkát, amelyet örömmel vállaltam el, majd jól végzem a VI. kerületi Tanácsban...”43 Egy másik hír szerint október 30-án Békegyűlésen vett részt a 11 tagú békebizottság tagjaként.44 A művész engedmény-gesztusait azonnal honorálták. Pogány Ödön Gábor a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Művészeti Szakosztályának első ülésén tartott előadásán Bernáth Aurélt így értékelte: „...a nagybányai tanulságokat továbbra is magas színvonalon...” képviselte.45 De azután kiderült, hogy ezek a manőverek mégsem tisztázták, hitelesítették sem a művész „őszinte politikai hozzáállását”, sem pedig „őszinte hozzáállásának” végeredményét: az alkotásokat. És nem tévesztették meg az irányítókat sem - mivelhogy vele szemben is kételyeket vetettek fel. Aziránt, hogy nem teljesen őszinte - s ezzel már bírálható, megkérdőjelezhető -, majd később e kételyekből fakadóan még az is világossá vált, hogy a privilegizáltak között nem Bernáth az irányt mutató művészi magatartás makulátlan megtestesítője. Rabinovszky Máriusz hozza mindezt tudomásunkra. Aki a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége által az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás értékelésével kapcsolatos ankéton elhangzott véleményeket néhány tipikus példa köré csoportosítva ad tárgyilagos összefoglalást többek között Bernáth Aurél kiállított Munkás család képéről is. 43 (székely) 1950/b. 417-418. 44 Hírek... Képzőművészek és iparművészek munkafelajánlása a békekongresszusra. In: Szabad Művészet IV/11. (1950. november) 462. 45 Művészetünk haladó hagyományai és az I. Magyar Képzőművészeti kiállítás. In: Szabad Művészet IV/11. (1950. november) 459. Mint „problematikus” műről azt véleményezi: „...a közönség egyértelműen felismerte ezeknek a képeknek művészi kvalitását. Mégis... kifogás (ok) hangzottak el. Elsősorban az, hogy pesszimisták... Ha elemezzük, vajon azok-é, persze hogy nem pesszimisták. De ellentmondanak ezek a képek a mai alapmagatartásnak. Bernáth Aurél embereiben végbemegy az élet, de nem ők formálják az életet, nem aktív alkotói az életnek. S az ilyen típus távol áll a mai embertől...”46 Az ankéton elhangzottakra az év utolsó lapszáma még egyszer visszatér. Innen tudjuk, hogy azon a Szövetség 70- 80 tagja vett részt, mégpedig oly módon, hogy végigjárták a kiállítótermeket, és a képek előtt nyilatkoztak az előttük álló alkotásról, „...a kiállítás egy-egy termének megtárgyalásával négy-öt órát töltöttek el a művészek, így tehát alkalom volt arra, hogy képről-képre járjanak, és mindegyiknél megbeszéljék a felmerülő problémákat... Bernáth Aurél, Törzs Éva, Főnyi Géza képénél, Laborcz szobránál merült fel a pesszimizmus kérdése. A vitázók helyesen megegyeztek abban, hogy a pesszimizmus nem a színek világosságán, vagy bo- rússágán múlik, hanem a téma felfogásában, a mű eszmeiségében jelentkezik...”*7 Az „új telepesekéből (Benedek, Botos, Chiovini, Patay) álló szolnoki művésztelepi alkotógárdát 1950-ben az akkori képzőművészeti élet prominensei kedvezően ítélték meg. „A múltban, ha el is ismerték a szolnoki festők egyik-másik „kiemelkedő mesterének” eredményeit, az egész telep munkásságára félszázadon át mégis a másodrendűség bélyegét sütötte rá a nyugati formalizmus esztétikai szempontjaihoz igazodó egykori kritika. Csak most, a magyar festőművészet nemzeti hagyományainak új szempontú vizsgálata, haladó szempontokból való kritikai átértékelése teszi lehetővé a szolnoki festők jelentőségének helyes felmérését. Kiderült, hogy a szolnoki művésztelepen végzett közel egy évszázados művészi munkát éppen azokért az eredményekért érte méltatlan lebecsülés, miket a haladás szempontjából nagyon is pozitiven kell értékelnünk; a szolnoki festők képeinek leíró gazdagságát, a téma döntő jelentőségének felismerését, tehát emberi mondanivalójának becsületes komolyságát. Nagybánya kétségtelenül nagyjelentőségű eredményei mellett háttérbe igyekeztek szorítani a szolnoki eredményeket. A nagybányaiak „finom naturalizmusával”, érzelmesebb, líraibb színköltészetével szemben a szolnoki képek „nem finom” naturalizmusában nem fedezték fel a valóságleírás gondosságában rejlő művészi öröm mélységét, komolyságát. A szolnokiak egész munkásságát a maradiság vádjával illették. Természetesen hozzájárult ehhez a megítéléshez az a körülmény is, hogy Szolnokon megtelepedtek olyan gyarló művészi felkészültséggel rendelkező piktorok is, akik azt 46 Művészet és az új közönség. In: Szabad Művészet IV/12. (1950. december) 467. 47 Művészettörténeti Intézeti munkaközösség: A Magyar Képző- és Iparművész Szövetség szakmai ankétja. In: Szabad Művészet IV/12. (1950. december) 474. és 477. 623
