Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950
Tisicum XVIII. tapasztaltak alapján elhatároztuk, hogy akár életünk árán Is, de innen elmegyünk. 1949. februárjában kijutottunk Ausztriába, és a szovjet zónán át végre Grazban szabad levegőt szívhattunk. Matyinak első dolga volt, hogy az angol zónába jutva a réten pár szál füvet szakított, és azt élete végéig a tárcájában hordta.”29 A magyar népi demokrácia történetével foglalkozó kutatás az 1947 nyarától 1948 nyaráig eltelt esztendőt, a népi demokrácia proletárdiktatúrává fejlődésének időszakát, a „fordulat évének” nevezi. A munkáshatalom kivívásával párhuzamosan ez az időszak népünk, nemzetünk életének minden területén fordulatot hozott. Csak ezt nem mindenki látta, vagy nem mindenki akarta tudomásul venni, magában tudatosítani. Az egyetemi tanulmányait ez idő tájt kezdő, később az irodalmi színpadokat országos szinten szervező és irányító neves drámapedagógus, Debreczeni Tibor a politikai pál- fordulás évére emlékezve hasonlóan nyilatkozik erről. 1948 januárjában Debrecenben „...a Bartók nevét viselő egyetemi népi kollégium tagja lettem... A hatalom nem sokkal később, 1948 második félévétől már minket is manipulál, miután megkezdte a népi demokrácia átszabását szovjet diktatúra formájára... Más sem tudta, én sem, hogy ez az utolsó félév, amikor még autonóm szervezetként dönthetünk erről-arról, amikor még fent van a csillagunk, amikor még békében élhetünk egymás mellett, amikor a kommunista párt direkt módon nem szól bele az életünkbe. Lebegtem a Bartók közösségi közegében, s semmi információt, ami horzsolt volna, nem engedtem magamhoz. Tudtam, de nem akartam tudomásul venni a tényeket, vagy egyszerűen elfuttattam magam mellől azokat, ki emlékszik rá, az azonban bizonyos, nem aggodalmaskodtam, amiért bírálják a NÉK- OSZ-t a koalíciós pártok, hogy nagyon is egy párthoz húz, s azért se, hogy a kommunista Révai meg azt veti szemére, amiért eddig dicsérték, hogy autonómiájával saját arculatot fejlesztett ki, s azért se, hogy kritikával illeti Mindszenty bíborost is, vallási türelmetlenséget vetve a szemére. Juhász Jóskáék, az igazgatóék biztosan értesültek mindenről, arról is, hogy egymást marja a két vezető, Kardos László és Gye- nes Antal, hogy a régi györffystákból álló kommunista csoport feljelentette a friss Kossuth-dfjast, Kardost, hogy a népi demokrácia hamarosan átvált proletárdiktatúrába. Ha tudtak is minderről, vagy sejtettek valamit, hallgattak, velünk, mezei tagokkal nem közöltek semmit. így azt sem tudhattuk, ők mint vélekednek a helyzetről és a jövendőről, s azt sem, mi a véleményük önmagukról. Hol állnak?”30 A művésztársadalom számára teljes nyíltsággal és félreérthetetlen fogalmazásban Révai József határozta meg az „egyetlen, követendő és követhető irányt" az 1949 őszén a Nemzeti Szalonban rendezett első szovjet képzőművészeti kiállításon mondott beszédében, megvonva ezzel a felszabadulás óta eltelt idő művészeti életének mérlegét. Élesen szembefordult a Nyugaton kialakult iskolákkal, melyeknek idehaza is csoportokba tömörülve számos követője, híve volt, s félreértetetlenül kinyilatkoztatta, hogy a magyar művészeknek nincs mit tanulniuk Nyugattól. Személyekhez kötött idézeteinkkel ezt a „nemzetünk életének minden területén fordulatot hozó” változást kívántuk bemutatni. A megszólaló-nyilatkozó személyek valamennyije a kultúra világához kapcsolódik, jóllehet annak különféle területeit képviseli-műveli. Balogh István, a tudományos kutató-történész kifejezetten tudta, milyen irányba torzulnak el a politikai céloknak kiszolgáltatott jó szándékú törekvések. Szőnyi Zsuzsa apja-körötti művészkörökben alakult szemléletével, ismeretanyagával inkább csak sejtette, érezte a baljós torzulások irányába mutató eltolódást, míg a még kellő tapasztalatokkal, ismeretanyaggal nem rendelkező pedagógus, Debreczeni Tibor mit sem sejtve segítette lelkesedésből, meggyőződésből a politikusok által belésulykolt elvek, irányvonal megvalósulását. 1949 őszén azonban - s maradjunk a kultúra széles területéből ez alkalommal bennünket leginkább foglalkoztató képzőművészetnél -, a Nemzeti Szalonban rendezett első szovjet képzőművészeti kiállítás tette világossá minden e területen alkotó művészünk számára, hogy vége az egyedi stílusoknak, a csoportok képviselte művészeti törekvéseknek, mert mint ahogy a hatalomra jutott Magyar Dolgozók Pártja egyik fő ideológusa e kiállítás megnyitójaként az egész művésztársadalommal tudatta, művészeinknek nincs mit tanulniuk Nyugattól: „...az a világ, amelyet ott Nyugaton tanultak meglátni és ábrázolni, nem a mai világ többé, nem a mi világunk, nem a magyar nép világa, idegen világ, melyhez nincs többé közünk. A festészetre is áll, ami az irodalomra és minden művészetre. Nem lehet öncélú, nem lehet csak önmagáért, nem szólhat csak a kiváltságosoknak, a kultúra ínyenceinek, nem szakadhat el a néptől, a társadalomtól. Nagy festészet nem elsősorban a színeken, a kompozíciókon, a formai mozzanatokon múlik - persze ezeken is -, hanem elsősorban az eszmei tartalmon. A festőnek is korát, népét, hazáját kell ábrázolnia, ha maradandót akar alkotni...” A beszéd a szovjet példa jelentőségét nagy nyomatékkai emelte ki: „...a szocialista munka pátoszát ábrázolva a szovjet festők egyaránt az új szovjet embert mutatják meg, az optimista, magabízó, erős, építő szovjet embert...” Végül mindezeket a gondolatokat összefoglalva kijelenti: „...Örülnék, ha a magyar művészet, elsősorban a festők alkalomnak tekintenék ezt a kiállítást a régen esedékes fordulatra, a szocialista realizmus felé. Meg vagyok győződve róla, hogy ha Párizs helyett Moszkvától tanulnánk, akkor a magyar festészet nagy haladó hagyományaihoz, Munkácsy, Paál, Fényes, 29 SZŐNYI Zsuzsa 1999. 23. 30 DEBRECZENI Tibor 2006.168. és 175. 618
