Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Irodalom- és művészettörténet - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette VIII. A Szolnoki Művésztelep 1949–1950
Irodalom- és művészettörténet szomorú belenyugvással fogadta az egyre keserűbb és meg- rázóbb élményeket. A Szegény ember élete című sorozat alkotója mégis - e belső ellentmondás következményeit viselve ugyan - lényegében nagy realista festő volt. Meleg közvetlenséggel, tömören és gazdagon szól művein keresztül a valóság. S a festő - aki a világ képének változását méri, s a nép életének kérdését elemzi - megtalálja az utat az emberekhez, mert közvetlen és egyszerű formákban nyilatkozik meg műveiben az élet; Fényes Adolf festményei olyan mély megértésre találnak a dolgozók között, mint amilyen szeretettel ő közeledett népünk életéhez, hogy meglássa, megértse, s ábrázolja. ”24 Végvári Lajos az év utolsó, összevont lapszámában lényegesen szakszerűbb elemző tanulmányában finomabban fogalmaz, és kevésbé direktív előadásban ugyan, de már erre a gondolatmenetre, erre az alapvetésre nagyon sokban hasonlítóan, szinte azonos szemlélettel építi fel írását. „Ez időben készült a feudális Magyarország a burzsoáziával szövetkezve az ország ezeréves fennállásának megünneplésére. Az ezeréves múlt görögtüzes mámorával igyekeztek elterelni a figyelmet a feudálburzsoák arról a tényről, hogy a kizsákmányoló hatalmuk egyre inkább bizonytalanná válik, (s) Magyarországon is megmozdult a föld, vészes felhők tornyosultak a kizsákmányolok feje fölé, a munkásmozgalom megerősödése és a szegényparasztság teljes kifosztása megváltoztatta a helyzetet. A magyar nép megszűnt a patriarchális idill hőse lenni, ahogyan ez a népszínművek és a hivatalos népies életművek vásznairól példaképül sugárzott mindenfelé a magyar dolgozók felé. Egyre inkább bebizonyosodott a szellemi élet legjobbjai előtt, hogy a művészet célja nem a jókedvű adomázás, hanem a haladás előmozdítása, a reakciós kerékkötők leleplezése. Egyre több képet festettek a társadalom kizsákmányoltjairól - a „szegény emberekéről. Annak ellenére, hogy inkább a részvét, mint az osztályviszonyok pontos felmérése irányította ezeknek a művészeknek indulatait és tevékenységét, a megmámorosodott Magyar- ország úri közönségéből nagy megdöbbenést váltott ki az a tény, hogy a nyomor mint téma bevonult a burzsoá kiállításokra. Heves hangú vitatkozó és szidalmazó cikkek jelentek meg az újságokban és képzőművészeti szaklapokban, sőt magában a legfőbb orgánumban, a „Művészet”-ben is. A művészek haladó megnyilvánulásait szocialista festészetnek nevezték és azt igyekeztek bizonyítani, hogy a művészet számára az öncélúság, a l’art pour Fart egyetlen lehetséges cél és feladat, aki mást csinál, többet akar, az nem művész, hanem politikus, újságíró. A szocialista mozgalom vezérének Fényes Adolfot tették meg, aki az 1897-1904 között festett „Szegény ember élete” című ciklusával rendkívül nagy agitatív hatást tett."25 Végvári ezzel megveti-megalapozza mindmáig érvényben lévő Fényes Adolf képünket, hiszen azóta sem született a művészről ennél komolyabb, mértékadó, szakmailag megalapozott értékelés. Mint a két említett dolgozatból kiderül, Fényes Adolf elemzői még azt a képtelen kijelentést is megkockáztatták, sőt papírra vetették, hogy „...Fényes Adolf polgári forradalmárrá vált...’’, s botor minősítésüket azzal indokolták, hogy Fényes „... hűen és igen nagy művészi alázattal ábrázolta mindazt, ami szemébe tűnt... (márpedig - érvelnek -): ...a dolgozó emberek (ilyen) mély és őszinte szeretete kétségtelenül forradalmárra valló érzés...”26 A kultúra, de az egész ország élete ilyen tendenciózus, felülről diktatórikusán és erőltetetten irányított vonalának kialakítása már korábban elkezdődött. A radikális „fordulat”-ra, az események teljes átpolitizálására a közönség, a művészek különféle formában és különféle időpontokban reagáltak. A politikai hátraarc okait belülről is figyelemmel kísérni tudó, mert maga is politizáló történész-etnográfus, Balogh István például azt nyilatkozta, hogy: „...a főispánságról (Szatmár- Bereg vármegye, majd Hajdú vármegye, 1947 novemberétől a Hajdú vármegyével egyesített Debrecen főispánja) én már 1948 márciusában lemondtam. 1948 márciusában mondta el ugyanis Rákosi Mátyás kecskeméti beszédét, amelyben értelmezte a népi demokráciát. Abból már megértettem a proletárdiktatúra leplezett bejelentését. Ezek után megkezdték a pártok felszámolását. Augusztusra már csupán formálisan működtek. 1948. augusztus 27-én fogadta el lemondásomat Kádár János belügyminiszter."27 Szőnyi Zsuzsa, Szőnyi István festőművész lánya ugyancsak jó ötven év távlatából emlékezve az ekkori időkre azt írja, hogy: „...amikor elérkezett a Mindszenty-per - 1949. február 3-8., amikor is Mindszenty Józsefet hazaárulás miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték28 úgy éreztük, hogy menekülnünk kell. Reggel kezünkbe vettük az újságot, amit akkor Szabad Népnek hívtak és ömlött belőle a hazugság. Az ország akkor már rettegésben élt. A határokat lezárták, de még nem helyezték el az aknákat: 1948 végén megindult az áradat Nyugat felé. Első határátlépési kísérletünk nem sikerült, Sopronban elfogtak és a középkori városháza pincéjébe zártak sorstársainkkal együtt, majd áthurcoltak a szombathelyi ÁVO börtönébe. Innen Matyi (Szőnyi Zsuzsa férje, Triznya Mátyás) előrelátása mentett ki, ugyanis Pestről levélben értesítette a bőrkereskedőket, hogy dunántúli körútra indul a mintakollekcióval. (Matyi édesapjának a Váci utcában volt neves cipészüzlete). A táskájában valóban vitt is néhány finom bőrmintát, míg akiket velünk együtt fogtak el, talán Szibériába vagy Recskre deportálták. Ekkor viszont a 24 SEBESTYÉN György 1949/b. 420-421.25 VÉGVÁRI Lajos 1949/b. 450-451. 26 SEBESTYÉN György 1949/b. 420-421. 27 CSOHÁNY János 2001. 38-39. 28 ORMOS Mária 1982.16. 617
