Gecse Annabella et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 18. (Szolnok, 2009)
Néprajz - Szilágyi Miklós: Gazdák és mezőgazdasági munkások (Szócikkek egy tervezett, de soha el nem készülő társadalomnéprajzi lexikonból)
Tisicum XVIII. szenvedte, ha - önmegítélése szerint - erejét, képességeit meghaladó feladatokat bíztak rá, étkeztetése pedig hiányos volt, a cseléd-, a napszámos munkába való belenevelődés, a paraszti bérmunka vállalásához elengedhetetlen ismeretek folyamatos bővítése lehetőségeként értelmezte a szolgai létállapot első állomását, a más gazdaságában végzett —t.20 hagymás: A belső-ázsiai eredetű, a magyar konyhán a középkor óta előszeretettel alkalmazott két fűszer- és zöldségnövénynek, a nagyobb jelentőségű vöröshagymának (Allium cepa) és a kiegészítő szerepű fokhagymának (Allium sativum) kertészeti módszerű szántóföldi művelését végző, vállalkozó mentalitású parasztgazda, illetve parasztmunkás. A jobbágyparasztok kertjeiben saját fogyasztásra termesztették a hagymafélékét, s az ilyen célú, csekély volumenű termelésük Magyarország nagyobb részén a XIX-XX. században is jellemző maradt a parasztgazdaságokban. A kapita- lisztikus piac megszerveződése hatására viszont - ugyanebben a korszakban - több falu, illetve kistáj paraszti (döntően szegényparaszti-kisparaszti) lakossága, a zöldségtermesztés egyéb ágazataihoz hasonlóan, majdnem monokultúrás árutermeléssé fejlesztette a hagymatermesztést. A XX. századra Makó és közvetlen környéke vált a hagyma (elsősorban a vöröshagyma, kiegészítőleg a fokhagyma és a virághagymák) kiemelkedően legfontosabb termelési körzetévé. A két világháború között már 3350 gazdaság, az összes makói gazdaság 62,3%-a foglalkozott hagymatermesztéssel. Ebben a délalföldi agrárvárosban, mivel a hagymafélék árunövényként is eredményesen művelhetőek apró parcellákon, a földnélküliek és a törpebirtokos parasztok voltak a szántóföldre kiterjesztett kertészeti árutermelés kezdeményezői: az egyedülálló íz- és zamattartalmú, jól eltartható tájfajta kitenyésztői. Előbb a hazai, majd a nemzetközi piacra juttatásban és a „makói hagyma”-márkanév elismertetésében pedig a helyi kereskedő-vállalkozóknak és értelmiségieknek jutott meghatározó szerep. Az előnyös fajtatulajdonságok makói kialakulásához jelentősen hozzájárult, hogy az itteni —ok a palántáról nevelés helyett a dughagymás szaporítási eljárást alkalmazták. Az ilyen eljárás esetén a hagymatermesztés három évig tart, három szakaszra tagolódik: magtermelésre, dughagymanevelésre és az étkezési hagyma megtermelésére. Ezzel együtt a makói ~-ok fejlesztették ki a dughagy- ma hőkezelésének házilagos gyakorlatát (a kemence fölötti, nádrácson való szárítást), így akadályozván meg a más vidékeken szokásosnál nagyobb méretű dughagymáik vi- rágrügy-képződését. E kisváros parasztkertészeinek és kisiparosainak újító készségét dicséri ezen túl a folyamatosan tökéletesedő eszközkészlet is. A hagyma művelése rendkívül sok kézi munkát igényel, aminek könnyítését és gyorsítását szolgálták a kertekben, a szántóföldön más vidékeken is használatos kéziszerszámok célszerűen adaptált, a speciális szükségletekhez hozzáigazított változatai (ásó, vasgereblye, utal ló, fogas, tüsökborona, kézihenger, kaparó, hagymaásó), még inkább az érdemi előzmények nélküli, helyi fejlesztésű kismunkagép-jellegű szerkezetek, mint a kézi vetőgép, a kézikapa szerepű szárnyas földlazító eszköz (fecske, csuszuj- ka, béta), az ekekapa szerepű kézi tolókapa (dikkelő) vagy a dughagyma osztályozó totós rosta, illetve forgatós rosta.2' harmados: A nagy kézimunka igényű kapásnövények (legjellemzőbben a kukorica) megművelésére, azaz többszöri kapálásra, valamint betakarításra a termés harmadáért vállalkozó parasztmunkás. A föld nagygazda tulajdonosa, uradalom esetén a tulajdonos nevében eljáró intéző, miután saját vetőmagja felhasználásával elvégezte a vetést, rendszerint eseti kikötésekkel (részesedik-e vagy nem a -> részesművelő a szegélynövény, a köztesvetemény terméséből; ha a gazda ekekapát, hozzá igát biztosít a sorközök gyomtalanításához, ami jelentősen megkönnyíti a kapálást, kell-e ezért -» angáriát töltenie a munkásnak stb.) adta át művelésre a földjét a —ának. Aki rendszerint nem alkalmi vállalkozóként került kapcsolatba a földtulajdonossal, hiszen ő volt az -» aratómunkása is: az aratási szerződések többségében (mind az uradalmakéban, mind a nagygazdákéban) rögzítették, hogy az aratás mellett kukoricakapálást is vál- lalhat/köteles vállalni a -> részesmunkás. - A gazda és részese között létrejött (rendszerint szóbeli) megállapodások országszerte és leggyakrabban a termés harmadának „munkabérként” való átengedéséről szóltak. Viszonylag elterjedtek voltak még a munkás számára kedvezőbb „ötből kettő” részesedésről szóló, illetve a munkaadó számára sokkalta előnyösebb, csupán negyedes, ötödös munkásrészt kikötő szokásjogi szerződések is.22 kétkezi munkás: A parasztmunkások összefoglaló neve. Olyan egyént jelölt a köznapi szóhasználatban, megkülönböztetvén a -* nincstelent a ->• gazdától, aki csupán testi erejét, kézi szerszámait és az ezek használatához szükséges képességét-tudását kínálta fel a munkaerőpiacon. Az már a mentalitás és az életstratégia által meghatározott személyes döntés volt, hogy a ~ maga és családja életformájaként az éves szolgálatot, tehát a teljes lekötöttséget, ám ezzel együtt az esetleg szerényebb, de garantált keresetet (-> cseléd), vagy a folytonos munkakereséssel járó, de relatíve nagyobb szabadságot és szerencsés esetben nagyobb keresetet biztosító -> napszámosságot (ennek részeként a -> részesmunkák lehetőségét) választotta-e valaki. Azok az egyének, akiknek családja több generáción át megélte akár egyik, akár másik életformát, emlékező narratíváikban rendszerint a maguk választotta életforma sorsszerűén kimért és megváltoztathatatlan voltát sugalmazták. Ám akadnak 20 FÜGEDI Márta 1988.; SELMECZI KOVÁCS Attila 1995.; KNÉZY Judit 1995. 21 BOROSS Marietta 1968.; TÓTH Ferenc 1998. 22 BALASSA Iván 1955.; uő 1985. 266
