Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Muzeológia - Szabó István - A binyekáreszségről (részletek)

Muzeológia 8. kép A Tiszafüred környéki kutatásokba hasonló módon kapcsolódtam be. - Megírod a barokk katolikus templomokat - mondta Laci, s ezzel hosszú évekre eldőlt, hogy mi lesz a kutatási témám. És ez így volt jó. Mikor Lacit megismertem, természetesen az elsők között ismerkedtem meg annak a szűk körű és igen elit társaságnak a történetével, amit a binyekáreszek alkottak. Jobban vágytam közéjük tartozni, mint bármely tudományos fokozatra, vagy kitüntetésre. Olyan volt ez, mint Rejtő Jenőnél a szingapúri klubok világa, amiről Fülig Jimmy mesélt az ifjú főhercegnek: aki a Hűséges Almák vagy a Serény Múmiák asztaltársaságának tagja, az nyugodtan mehet bárhova a világban. A kitüntetés kiérdemlésének feltétele volt, hogy a jelölt a napi munka után a közösségi életben is részt vegyen. Igy volt ez a tiszafüredi táborokban is, ahol történetünk játszódik, s ahol végül is nem lettem binyekáresz. Hogy mi ez a közösségi élet? Főzés az esti bulira? Toborzó éjjel a férfizuhanyzóban? Hülyeségek beszélése, amin csak egyedül nevetek? Gyakorlatilag mindegy. Tartozz a jó hülyékhez! Mert ahogy Szabó Laci mondta: kétféle hülye van. A jó hülye és a rossz hülye. Az előző mindenkinek a terhére van, mert ostoba, az utóbbi közösségi ember. Szórakoztat és maga is jól szórakozik. Ehhez intelligencia kell. Darkó Jenő és Bagi Gábor is a jelöltek között volt. Bagi a megivott bor mennyiségétől megijedt, s alvást színlelve elbujdokolt, előrángatták, s rövid procedúra után binyekáresszá avatták, szinte akarata ellenére. Darkó Jenő, egy asztal tetejére feltett széken trónolt és a tábor résztvevői által feltett kérdésekre válaszolt, lehetőleg humorosan. Őt is rövid úton felavatták. A Binyekáresz Nagytanács nekem is feladatot rótt ki, s ez talán Szabó Laci életében az egyetlen alkalom, amikor nem volt igazságos, sőt talán rossz indulatú is volt. Mivel azon az estén már sok liter bor volt bennem, az addigi segítségnyújtás és izgalom fejében, én is testhez álló feladatra számítottam. Ehelyett meg kellett volna innom vagy két liter langyos vizet. Javamra legyen mondva, hogy megpróbáltam. De az aznap mindenképpen idegennek számító folyadékot nem vette be a gyomrom. Röviden szólva, sugárban hánytam. A gonosz binyekáreszek kiszuperáltak. Próbáltam magyarázni, hogy így feleltem meg igazán, hisz egy igaz binyekáresz nem ihat, sőt nem állhatja a vizet, de hiába. Kizártak. Akkor nagyon fájt. Ma viszont már elmondhatom, hogy én vagyok a legszűkebb klub egyetlen tagja: nem lettem binyekáresz, mert nem tudtam vizet inni." Az első közös gyűjtő utak, táborok óta eltelt 30-40 év, majd egy emberöltő. Sztrinkó Pista, Bellon Tibor, Bodor Géza, Molnár Ági, Korkes Zsuzsa végleg elhagytak bennünket. Az akkori kezdő muzeológusok vagy még tanulmányaikat végző fiatalok között ma már akadémiai és PhD doktorok, kandidátusok, komoly tudományos munkássággal, szakmai karrierrel bíró, ismert szaktudósok vannak. Maga a Főfőbinyekáresz, Szabó László professzor emeritus, akadémiai doktor minap ünnepelte 70. születésnapját. Ám kis kötetünk legfőbb tanúsága, hogy egyiküket sem hagyta el a jó kedély, az ötletes humor, felhívásunkra azonnal tollat ragadtak és a szokott szellemességgel, lelkesedéssel idézték fel valamikori élményeiket. Ki-ki gondolataival, előbányászott emlékeivel, poros zugokból előkapart fényképeivel segített abban, hogy ezzel a könnyed kis opusszal felidézhessük életünk, s az azzal egyet jelentő szakmai munkásságunk egy hosszabb, ám meghatározó időszakát. Közös tevékenységünk eredményeivel dobogós helyen áll mind a néprajz mind a történelemkutatás terén. A sokszor igen nehéz terep munka, a több szempontú gyűjtő táborok, kemény viták napi ismétlődő, fárasztó gyakorlata mellett alakult ki az esti ökörködéseknek ez a szokássá rendeződött hagyománya; a binyekáresz avatás. Amelynek ne felejtsük: a különféle rangú titulusai egyben a delikvens kiváló munkájára, a közösség számára kiemelkedően elvégzett feladatra is utaltak. Egy idő után kodifikálódott a szertartások rendje, amelynek szcenikája, szabályozott programja, előírt menete volt. Mégis mindegyik avatás másképp zajlott, a változó helyszín más-más eszközökkel, ruházattal, tárgyakkal körítette a rituálét. Ezeket az alkalmakat idézték fel most a kollégák-barátok. Rövidebben, bővebben, az eltelt évek rárakódott rétegei nyomán homályló emlékezettel. Sokszor egymásra is licitálva avagy egymás benyomásait kiegészítve kerekedett a kép, amelynek sokszor hibás avagy pontatlan szövetét a szubjektív emlékezet szőtte. Sejtjük, hogy a sokszor ismétlődő, kendőzetlen szövegekkel, rendszeres és szabályozott rituális szertartásokkal kísért „férfias szerveződések" egyáltalán nem voltak egyedülállóak kultúránk történetében. De általában nem a nyilvánosság előtt működtek. A Binyekáresz-szertartások rendje a hasonlókhoz analóg jó kedélyből, egymásra licitáló ötletekből, szellemes találékonyságból épült. Három évtized alatt alakult és egzisztált, egy nagy volumenű, maradandó tudományos kutatómunka melléktermékeként. Egyszer érdemes volt szót ejteni róla. 589 |