Tárnoki Judit szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 19. (2009)

Természettudomány és régészet - Külleiné Mustos Szilvia - A mezolit közösségek életkörülményei a Kárpát-medencében

Tisicum XIX. 4. kép. Rekonstruált íj a Damjanich János Múzeum kiállításában kúp alakú faszerkezetű kunyhó váza, amit az időjárásnak megfelelően oszlop-, szálfa- és kéregborítással láthatták el vagy náddal, esetleg állatbőrrel fedhettek. A kb. 14,5 négy­zetméter alapterületű kunyhóban öt-hét tagú család élhetett. Technikai fejlődés - mindennapok a mezolitikumban A klímaváltozások vándorlásra kényszerítették a közössé­geket. Egy új terület meghódítása, mindig is nehéz feladat volt az ember számára. Hogyan tudta kiharcolni az élethez való jogát a természet roppant erőivel és a körülötte élő fé­lelmetes vadállatokkal szemben? Erre a kérdésre az ember eszközkészlete és életmódja adja meg a választ. A mezolit közösségek a környezet adottságainak teljes ki­használására törekedtek. Zsákmányoló életmódot folytattak. Élelmük és eszközeik alapanyagát környezetük szolgáltatta. Az erdők faállományát használták fel kunyhóik építésére. Táplálékukat az erdők és folyók biztosították. Leletek iga­zolják a halak, mocsári teknős, madártojás, csigák kagylók fogyasztását. A ligeterdőkben előforduló gombák, gyökerek, gumók, valamint a makk, som, súlyom, szeder, málna, eper, szamóca, mogyoró fontos szerepet játszhattak a létfenn­tartásukban. A vadásztanyák konyhahulladékából madarak, kisebb emlősök, prémes állatok, mezei nyúl, hód, görény, vadmacska, nyest, nyuszt, róka és farkas maradványai is TT 5. kép. Mindennapok a mezolitikumban (Forrás: KERTÉSZ Róbert 2002) előkerültek. A halászat és a gyűjtögetés mellet élelemszer­zésükben a vadászat játszotta a leghangsúlyosabb szerepet. Az állatok számára védelmet nyújtó erdő az embernek va­dászterületet jelentett. A kor emberének „magas szintű" tu­datosságára jellemző, hogy a magányos vadak (vádló, gím­szarvas bika, vaddisznó) és a csordaállatok (bölény, őstulok, gímszarvas tehén, őz) elejtésére egyaránt képes volt, pedig e két vadfajta eltérő módszert és vadásztechnikát igényelt. Az új környezethez való alkalmazkodás, valamint az élet­ben maradás ösztöne révén fejlesztették tovább paleolit esz­közeiket, vadászati módszereiket. E kor technikájának legjellemzőbb vonása a nagy kőszer­számok széles körű elterjedése. Ilyenek voltak a korábban hiányzó vájószekercék és balták, melyek csontból és kőből készültek. Ide tartoznak az úgynevezett betétes szerszámok, az olyan kések, tőrök, kopja- és nyílhegyek, amelyeknek fa­vagy csontalapjuk volt, s ebbe illesztették bele a kovaéleket. Ez az eredeti technika először Délen jelent meg a késői pale­olit korban, virágkorát a mezolitikus időkben érte el, amikor elterjedt Európa és Ázsia déli és északi részein is. Alkalmazták azokat az eljárásokat, amelyek segítségével mértani idomokat utánzó kisebb, mindössze két centiméte­res vagy ennél is rövidebb kovatárgyakat úgynevezett mik­rolitokat tudtak előállítani, melyek a mezolit leletegyüttesek jellegzetes csoportjába taroznak. A vadászoknak kőeszközeik leggyakoribb nyersanyagáért, a limnikus eredetű kovafélékért nem kellett messzire men­niük. A kőzettani vizsgálatok szerint, már viszonylag közel, a néhány tíz kilométerre található folyóvízi üledékben, hor­dalékkúpokban, és a Mátra 25-50 kilométerrel odébb lévő felszíni forrásainál is hozzá juthattak az alapanyagokhoz. Más nyersanyagok, például a Tokaj-Eperjes-hegységből származó obszidián, a bükki üveges kvarcporfír és a du­nántúli, szentgáli eredetű radiolarit a jászsági telepeken csak szórványosan fordultak elő. A beszerzett kovaféleségeket, melyből szerszámok és fegyverek készültek a szálláshelyen munkálták meg. Eszkö­zeiket a mindennapok szükségletei hívták életre. Itt tökélete­| 444

Next

/
Oldalképek
Tartalom