Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Néprajz - Gulyás Éva: Egy magyar népmese és oszét párhuzama

folytán annak a fiatalembernek az ága termett almákat, akit pártfogolt. Néhányon a jelenlévők közül újabb bizo­nyítékot követeltek, és az öregember a következőt java­solta: „ Mindkét kérő vágjon le egy kakast, kopasszá meg, főzze meg, akinek a kakasa kiugrik a fazékból, a fazék peremére ül és kukorékol, az az igazi vőlegény. ” Ismét Uasztürdzsi fiatalembere nyert, s így ő lett a lány férje. A fiatalok egyetértésben és szeretetben éltek, Uasztürdzsi pedig eltűnt. Egy év múlva Uasztürdzsi koldus képében elment pró­bára tenni a fivéreket. Bement a legidősebbhez, és kért egy kis takarmányt kimerült lovának. A testvérnek bő gabona- termése volt, és azt forgatta éppen a szérűn. De a koldus kérésére azt válaszolta: „Menj, barátom az utadra! Közületek sokan idejönnek. Ha mindegyikötöknek adnék, nekem semmi sem maradna. ” Akkor Uasztürdzsi megát­kozta, s azt mondta: „Hát csak változzál kővé a gabonád­dal együtt!" — és kővé változott, ahogy volt, lapáttal a kezében, a gabonaszemek pedig apró kavicsokká váltak. A középső fivér, akinél hatalmas nyáj legelészett, ugyanúgy elutasította a koldus-Uasztürdzsit, s hasonló módon megbüntette. Végül Uasztürdzsi elment a legifjabb fivérhez, aki szívélyesen fogadta a feleségével együtt, leül­tették és bárányhúst sütöttek. Ebéd után megkérdezte a koldust, hogy milyen betegsége van. A koldus beszámolt betegségéről és hozzáfűzte, hogy egyetlen módon tudna kigyógyulni belőle, de az számára elérhetetlen: valakinek fel kellene áldozni a csecsemőjét, hogy annak a vérével bekenhesse a mellét. A férj és a feleség összenéztek, és át­mentek a másik szobába. Az asszony így szólt: „Áldozzuk fel a gyermekünket a vendég kedvéért. Mi még fiatalok vagyunk, lehetnek gyermekeink, de az öregnek nincs hon­nan csecsemőt szerezni a felgyógyulásához..." A férj meg­hallgatta a feleségét, és felajánlotta a vendégnek a fiát. Az anya mindenképpen látni akarta, hogy mi történik a fiával, s az ajtóból nézte a vendéget. Keresztülvágta a mellkasát, kivette a szívét, lemetszette a felét, azután visszatette a csecsemő testébe, és a bölcsőbe fektette. A gyermek meg se mukkant, s az anya könnyeiben úszva azt hitte, hogy a bölcsőben csak a holtteste fekszik. Azután az öregember megdörzsölve a mellét, fiatalodni kezdett és ifjúvá vált. Ültek a szobában. Hirtelen az anya meghallotta, hogy a gyermek sír. Nem akart hinni a fülének, odaszaladt a bölcsőhöz és látja, hogy él és egészséges a gyermeke. Ezután Uasztürdzsi felfedte magát, majd elment gazdagon megajándékozva őket a vendégszeretetükért. ”5 Az őszét mese magyar párhuzamára, melyet korábban nem ismertem, Benedek Elek mesegyűjteményében buk­kantam rá, címe: A tűz.6 Ezt követően kutatni kezdtem a magyar változatok után. A magyar legendamese kataló­gusban AaTh 750D típusszám alatt szerepel, a mesetípus címe: Krisztus és a három árva legény. Cselekményváz­lata: „I. Krisztus a három árva legényt gazdává, bacsává, révésszé teszi (az utóbbi esetleg feleséget kap). II. Evek múltán meglátogatja őket. a) A gazdától kenyeret kér, de nem kap. A szomszéd- asszonyától egy marék szóratlan búzát kér, azt tűzzel tisztítja meg. Ezt látva a gazda felgyújtja az asztagát, amitől az egész gazdaság leég. b) A második testvértől savót kér, de nem kap. Bün­tetésből elégeti akolját. c) A harmadikhoz borzalmas sebekkel állít be és azt kéri, hogy öljék meg a gyermeküket, annak vére gyógyítja meg. Azok megteszik. A megölt gyereket Krisztus feltá­masztja, és sokkal szebb lesz, mint azelőtt. Szüleit gazda­gon megjutalmazza.”7 A mesének több szövegközlését ismerjük. A legkorábbi Székelyföldről származik, gyűjtötte Kriza János. Először 1882-ben jelent meg a Székelyföldi gyűjtés c. kötetben.8 Minden bizonnyal ezt a gyűjtést vette alapul Benedek Elek a mese újraköltésénél és Berze Nagy János a mesetípus leírásánál. Népmese-katalógusában a 779. XIV.* típus­szám alatt szerepelteti, címe: Krisztus és a három legény. Három fivér találkozik Krisztussal és szent Péterrel. A leg­idősebb gazda akar lenni, udvarházat kap. A középső juhász, ő juhot és aklot kap. A legkisebb csolnakos (ré­vész), csolnakot kap. Miután teljesítette kívánságukat, fi­gyelmezteti őket, hogy ne feledkezzenek meg a szegé­nyekről. Egy idő múlva Krisztus és Szent Péter visszatér, hogy próbára tegye a fivéreket. A gazda nem ad semmit, csak egy marék szóratlan búzát. Ezt Péter elégeti a szegény asszony udvarán, az udvar tele lett búzával. Látva ezt a gazda, ő is meggyújtatja a sajátját, mindene leég. A juhász is csak egy csupor savót ad. Ezt Krisztus az akol tetejére önti, meggyullad, a juhász is bennég. A csolnakos átviszi őket a folyón (ide beékelődhet a Krisztus és a feláldozott gyermek mesetípus). Krisztus azzal jutalmazza, hogy annyi földet ad neki, amennyit egy bottal ki tud mérni.9 A Székelyföldön kívül, ahonnan több szövegközlést is ismerünk,10 elég ritkának mondhatjuk szakirodalmi elő­fordulását. Szabolcs-Szatmár megye két településéről pub­likálták népmesekutatóink (Tiszabercelről Ortutay Gyula, Piricséről Dégh Linda)." Ez azonban csak a publikált anyag, nyilvánvalóan több mesevariáns lappanghat egye­temi, múzeumi, kutatói archívumokban közöletlenül. A megjelent meseközlések közül Benedek Eleké a legtelje­sebb, tartalmazza a mesetípus minden lényeges elemét, ezért — bár nem eredeti szövegről, hanem feldolgozásról van szó — mégis ennek alapján mutatom be a mesét.12 5 Vlagyikavkazi lejegyzés. Fordította Gulyás Éva, lektorálta Szabó István. 6 Teljesen véletlenül unokánknak éppen ezt a mesét olvastuk fel a Magyar mese- és mondavilág c. kötetből, akkor vettem észre az őszét mesével való rokonságát. 7 Magyar népmesekatalógus 3. 1982. 32. 8 KRIZA—ORBÁN—BENEDEK—SEBESI 1882. 407—411. 9 L. BERZE NAGY János, 1957. II. 348. 10 A Kriza-féle első közlésen kívül: P. SZENTMÁRTONI Kálmán: Székely népmesék, é.n. Kolozsvár; BELATINI BRAUN Olga: Krisztus, Péter és a három legény (Csíkszentdomokos, Csík m. 1942) Kézirat, Néprajzi Intézet Folklór Archívuma, ELTE 11 BUDAY György—ORTUTAY Gyula 1935. 168—170., DÉGH Linda 1939. 161. 426

Next

/
Oldalképek
Tartalom