Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Néprajz - Gulyás Éva: Egy magyar népmese és oszét párhuzama
A tűz Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Szegények voltak, szegényebbek a templom egerénél. Akármibe fogtak, nem volt azon Isten áldása, s ha búzát vetettek a földbe, zab kelt ki, de ha zabot vetettek, sohasem kelt ahelyett búza. A szegény embert sírba vitte a sok bánat s keserűség, a legények pedig, ahogy apjukat elföldelték, világgá mentek. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hét nap s hét éjjel meg sem állottak. A nyolcadik nap összetalálkoznak két vándorral. Krisztus urunk volt az egyik, Szent Péter a másik. — Hová, merre legények? — kérdi Krisztus urunk. Felelt az idősebb: — Megyünk világgá, szerencsét próbálunk, mert otthon semmiben sem volt szerencsénk. — Hát aztán te mi szeretnél lenni? — kérdezte a legidősebbtől. — Gazdaember uram, gazdaember. — No, ez nem túlságos kívánság — mondá Krisztus urunk. — Ahol van ni, egy udvarház. Ülj belé bátran, s gazdálkodj, de aztán hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről! — Nem, uram, nem — hálálkodott a legény, s ment egyenest az udvarházba. — Hát te mi szeretnél lenni? — kérdi a középsőt. — Juhász, uram, juhász. — No, ez sem túlságos kívánság. Ahol van egy esztena, ülj bele! Ami juhot találsz, a tied. De hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről! — Nem, uram, nem — fogadkozott a középső is. — Hát te fiam, mi szeretnél lenni? — kérdi a legkisebbik fiút. — Halász, uram, halász. — Ez már csakugyan nem túlságos kívánság. Ahol van a folyó partján egy kis házikó, a házikó előtt csolnak és háló, eredj, legyen a tied. De meg ne feledkezzél a szegényekről! — Nem, uram, nem — fogadta a harmadik legény is. No, telt-múlt az idő, közben Krisztus urunk bejárt Szent Péterrel országot-világot, s esztendőre, kettőre visszakerültek oda, hol a három legényt hagyták. Mondja Krisztus urunk Péternek: — Eredj Péter, menj be a gazdához, s kérj tőle fehér kenyeret az Isten nevében! Bement Péter, s hát a szegény legényből olyan nagy úr lett, hogy minden zsebében egy aranyóra volt, s egyszerre három tajtékpipából fújta a füstöt. Hátul a csűröskertben hat cséplő verte a búzát. Köszön Péter illendőképpen, kér abból, amit Isten adott, de a gazdag ember kikergette, s meg is lazsnakolja, ha hirtelen el nem szalad. — Na ez jól kifizetett — panaszkodék Péter. — Jól van, jól — mondá Krisztus urunk —, eredj csak vissza, s kérj egy marék szóratlan búzát! Visszamegy Péter nagy szepegve, s kérte a gazdát. — Bár egy marék szóratlan búzát Isten nevében! Nagy kérésre, könyörgésre ezt adott. — Te Péter — mondá Krisztus urunk, mikor Péter visszajött a búzával —, eredj át annak a szegény özvegyasszonynak az udvarára, s égesd el ott a búzát! Megy Péter a szegény özvegyasszony udvarára, ott a búzát meggyújtotta, s hát — lássatok, halljatok csodát — csak úgy ömlött a búza: elég lett volna a falunak egész esztendőre. Látja ezt a gazdag ember, gondolja magában: ha abból a marék búzából tenger sok búza lett, mennyi lesz majd az övéből! Hátrakiált a cséplőknek: — Hé, hagyjátok félbe a cséplést, gyújtsátok meg a búzát! A cséplők kétszer sem mondatták, egyszeriben meggyújtották a búzát. De bezzeg ebből a tűzből nem lett búza: elégett a csűr, a ház, porrá lett a rossz szívű gazdának mindene. — No uram — mondá Péter — ezt ugyan jó keményen megbüntetted. — Ne beszélj semmit Péter, eredj a juhászhoz, s kérj attól is valamit! Megy Péter a juhászhoz, de ez ráuszította a kutyákat, ahelyett, hogy bár egy falat kenyeret adott volna. Fut vissza Péter nagy lelkendezve, s mondja, mi történt. —Láttam Péter, de csak eredj vissza, s kérj tőle bár egy csupor savót, s ha ád, öntsd fel az esztena fedelére. — Uram, összetépnek a kutyák. — Ne félj, Péter, amíg engem látsz! Eredj! Visszamegy Péter és mondja a juhásznak: — Hallod-e, juhász, tenger sok juhod van, adj bár egy csupor savót! — Jól van, nesze, amit a kutyák meghagytak. Éppen egy csuporra való volt. Péter azt is megköszönte illendőképpen, s aztán felöntötte az esztena tetejére. Hát, uramteremtőm, abban a szentséges szent minutában tűzbe borult az esztena, sporrá égett minden, de minden! — No, ezt ugyan jól megbüntetéd! — mondá Péter. — Hallgass Péter, ne járjon annyit a szájad! — inté Krisztus urunk, s mentek a halászhoz. Mennek a folyóhoz, s hát a halász éppen akkor köt ki a túlsó parton. Atkiált Krisztus urunk: — Te jó ember, vígy át a vízen! A halász egyszeriben megismerte a két vándort, átevezett érettük, s beültette a csónakba. Am amint eveztek a vizen keresztül, egyszerre csak csúnya sebek lepték el Krisztus urunk testét. Látja ezt a halász, s kérdi igaz szívvel: —Ugyan bizony van-e ennek valami orvossága? — Hej, fiam, ennek csak egy orvossága van. Ha meg12 Ennek megítélésében egyetértek Hoppál Mihállyal, aki azt írja, hogy Benedek Elek és Illyés Gyula mcscszövcgei majdnem egyenértékűek a nagy mesemondók: Ámi Lajos, Tombácz János szövegeivel, hiszen „ők mind egyformán a nép, a magyar nyelvi közösség tagjai. Ők mindannyian egy közös magyar folklór köztudatból merítettek és a közösségi emlékezet őrzői voltak...” HOPPÁL Mihály 2007. 7. 427
