Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette… VII. Elszalasztott lehetőségek

Gáborjáni Szabó Kálmán: Hóviharban (fametszet)

Jenő, Botos Sándor, Korda Béla és Patay Mihály állítottak ki. Pátzay Pál és Koszta József is részt vettek munkáikkal a kiállításon. A város, a megye és a vállalatok majdnem az összes műveket megvásárolták. ”31

Ezután Rabinovszky Máriusz a Képzőművészek Szabadszervezete vidéki csoportjainak 1947. július 10—23. közötti Ernst Múzeumbeli I. kiállításáról szóló beszámolójában kapunk hírt a háború után első ízben az újjáéledő szolnoki művésztelepről. „Szolnok, valamikor a fővárosi festők egyik jellegzetes nyári telepe s még régebben Pet- tenkofennek és követőinek ’exotikus’ élmény-piaca, ma nem mutat egységes és legkevésbé helyi jellegű képet. Benedek Jenő a fiatalabb művésznemzedékünk egyik leg- öntudatosabb s legkiforrottabb egyénisége. Az ő konstruáló festőisége tőszomszédságában Udvary Dezső hithű naturalista marad. Patay Mihály Itáliából hozta haza dekoratív fametszetei tárgyát. ”32

Októberben a folyóirat Gáborjáni Szabó Kálmán festményeinek és grafikáinak november 1—9. közötti bemutatójára toboroz. A hírt a következő lapszám is megismétli, s mintegy előkészítésül, a főleg fametszeteiről ismert művészről M. Kiss Pál a Magyar fametszőkről szóló cikkében azt tartja fontosnak elmondani, hogy: „ ...elmélyülés, nagy kifejezőkészség és anyagismeret jellemzi műveit. Legtöbb műve önálló lap. Római képe a művész egyik legsikerültebb alkotása. Maga csinálta szerszámaival ugyanúgy küzd a fával, mint Gauguin. Gondosságára jellemző, hogy metszeteit kézi eljárással maga nyomja. ”33 E felvezetés után az évzáró lapszámban magáról a beharangozott kiállításról az alábbiakat olvashatjuk az 1938-tól szolnoki vendégtagként, 1940-től törzstagként kötődő művésszel kapcsolatosan: „...G. Szabó Kálmán a Szabadszervezetben festményeket, akvarelleket, tusrajzokat és fametszeteket mutatott be. Festményein mérhetjük le legjobban stílusának új fejlődését. Régebbi alakjai absztrakt, egyszínű térben álltak, zárt mozdulatlansággal, mint a középkori allegorikus alakok. Tájban is az embertelen

szépséget kereste, sima nagy felületekbe foglalva be a világot. Még tavasszal kiállított Szántó’ képén is azt éreztük, hogy a szántó örökfiguráját akarja kiemelni, ezért elválik a figura a háttértől. Mostani képein már egységbe fonódik a környezet az emberi és állati alakokkal. A három ló lépte együtt dobban a hegyek hármas ívelésével; az asszonyok és jegenyék egy ütemben lépkednek át a völgyön. Nagyon érdekes ezeknek a képeknek a natúréhoz való viszonya. Sűrített látványt mutatnak, amelyet talán sohasem hoznak így össze a véletlen szeszélyes változásai. Mégis látásunk képei, mert szemünk és tudatunk mindig összefoglalja a látottakat. Vízfestményeinek egy része ötlet, próba a nagy képekhez, lesimitatlan, erőteljes formában. Fametszetein és tusrajzain egyre nyomatékosabbak a fehér foltok, de sohase fényt jelez velük, hanem a témát emeli ki. ”34

A Szolnoki Művésztelep újraéledésének dátumaként tulajdonképpen az 1948-as esztendőt tekinthetjük. A dátumot bátran köthetjük a Szabad Művészet 1948 januári számában közzétett rövid híradáshoz, miszerint „...Darvas József építés- és közmunkaügyi miniszter Szolnokon a

Gáborjáni Szabó Kálmán: Lovak (olajfestmény)

város és a vármegye vezetőségével megtekintette a súlyos háborús károkat szenvedett szolnoki művésztelepet. A miniszter kijelentette, hogy három műterem és a hozzájuk tartozó lakás pénzügyi fedezetét biztosítja és egyben ígéretet tett arra is, hogy a szolnoki Művésztelep újjáépítésének ügyét a továbbiakban is támogatni kívánja, hogy a Művésztelep mielőbb megkezdhesse munkáját. ”35

Mivel a közelmúlt, a háborús évek alatti politikai nyomás miatt a magyar kritikai szellem csaknem elsorvadt, a Szabad Művészet szerkesztőbizottsága 1948-ban úgy vélte, „...nem tesz jó szolgálatot, ha a szabad bírálat hangját elfojtja... (ezért) ... kísérletképpen ... más-más írót szólaltat meg."

Elsőként Zádor István, az idős, íráshoz is szokott grafikusmester kiállítási kritikájának engedett teret, amelyben a Szalmássy Galériában rendezett A Magyar Grafika 100 éve című bemutatót értékelte, s mint a grafika nagy öregje

31 Uo. 129. 34 Uő 1947. 244—245.

32 RABINOVSZKY Máriusz 1947. 154. 35 Művészeti Hírek. In: Szabad Művészet II/l. (1948. január) 30.

33 M. KISS Pál 1947.204.

74