Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Történelem - Bagi Gábor: Kamarai ácsmesterek és leszármazottaik a XIX. századi Szolnokon
törődik, árnyékukká szegődik, vezetőjük, tolmácsuk, hírük kürtöse, vagy inkognitó-tartózkodásuk szigorú őrzője lesz, amint kívánják. Előkerít mindent, amit a művészvágyakozás bírni óhajt: eredeti formájú agyagedényeket, hímzett, piszkos lódenköpenyeket, nemzeti pipákat, borjúbőr- kulacsokat, hamisítatlan bort, szűzdohányt, modellt, ruhatisztogatást, értesítést nyújt élőszóval, levélben, minden lehető és lehetetlenről, röviden: nélküle Szolnok a bécsi művészvilág számára talán soha nem lett volna olyan vonzó. Ha egy »kolléga« Szolnokon időzik, akkor »Müller papa« természetesen boldogságban úszik. Amíg embere ott van, addig ő a világ legnagyobb művésze, mert egy jelenlevő Lang többet ér neki, mint huszonöt Michelangelo a Péter templom tetején. Apa, anya és testvér szerepét tölti be azonnal mellette, csupa fül, szem és szív a vendég számára, villogó szemekkel halad mellette a városon keresztül és mindenik mozdulata kísérő felvilágosítás az igen t. közönség számára a kiváló vendég méltánylása szempontjából. Mert a vendég »kiváló«, ez az egyetlen kritikája vele szemben, sem erősebb, sem gyöngédebb kifejezést ezen kívül nem ismer. Ugyanakkor benne is felébred az alkotás vágya, versenyt fest reggeltől estéiig a vendéggel, mindig ugyanazokat a motívumokat festi, de természetesen némileg másképpen — és ez a szerencse, mert máskülönben azt a szegény Pettenkofent már rég halálra tisztelte volna szivének határtalan vonzalmával. »Müller papáról« nem sokat sikerült megtudnunk ezen kívül. Forrásunk szerint állítólag szintén osztrák és szintén nyugalmazott katonatiszt volt. A vártemplom szomszédságában, kilátással a Tiszára csinos villája volt, melyben ma a csendőrkaszárnya van elhelyezve, itt találkoztak esténként, munka után a művészek. Művészi kvalitásairól nem mondhatunk sokkal többet, mint amennyit jóindulatú iróniával már 75-ben megírt róla Hevesi. A szolnoki művésztelep jubileuma alkalmából rendezett kiállításon, ez év nyarán hat darab Müller Adolf kép volt látható. Bizony, csak dilettáns alkotások ezek. Néhol határozottan meglátszik rajtuk mesterének keze-munkája, mint például a Szolnok vármegye tulajdonában lévő »Zagyvaparton«. A műkereskedők Pettenkofen halála után kihasználták azt a körülményt, hogy Müller Adolf a mester közelében ugyanazokat a motívumokat festette meg, s a Müller-féle képekre ráhamisították Pettenkofen nevét. Ha azonban legjobb igyekezet mellett sem sikerül helyet csinálni Müller Adolfnak a művészettörténelemben érdemeinél fogva, megmaradnak érdemei mint embernek és hűséges, önfeláldozó barátnak. A képzőművészetek iránt fogékony Müller Adolf— vagy ahogyan idősebb korában nevezték »Müller papa«— élete végéig jó barátságot tartott fenn a Pettenkofen nyomában Szolnokra érkezett osztrák és német festőkkel. Levelezett velük Bécsben, Münchenben, nyaranként étkezésükről, szállásukról, modelljeikről gondoskodott és a tolmács szerepét töltötte be mellettük. 1859—1862 között a Pesti Műegylet, utóbb a Képző- művészeti Társulat tárlatain szolnoki életképekkel vett részt. 1861-ben, amikor az ország minden részére kiterjedő ügynökhálózat rendszerrel szervezni kezdik a Magyar Képzőművészeti Társulatot, Müller Adolf elvállalta a szolnoki ügyek intézését. Itt »...több előkelő családoknál, úgy nyilvános helyeken ezen szép hazafias törekvés célját előadván, elég meleg pártolásra talála ...« A művészekkel nemcsak szervezőként került kapcsolatba, hanem maga is alkotott, s igyekezett vendégeitől saját művészete számára mind több mesterségbeli fogást ellesni. Végül is annyira haladt a festészet területén, hogy Szolnokon az érdeklődőknek ő tanította a rajzolás mesterségét. A kiegyezés után portréfestő volt Szolnokon. Képei többnyire Szolnok környéki és szolnoki magánosok tulajdonába kerültek, s időnként ma is fel-felbukkan egy-egy zsánere, tájképe, portréja. ”82 Lakását a korabeli számozás a Várban adta meg és a 7. számot viselte, ami a mai Bástya utca egyik lakóházát jelölte, a müvészteleppel szemközt, a MÁV Kórház szomszédságában. 1867/68-ban és 1890-ben a szolnoki honvédegylet tagjai között említették.83 Müller 1891. december 23-án halt meg Szolnokon, a várbeli kis lakásában, 66 éves korában. Az orvos halálokként gerincsorvadást adott meg. Nekrológja nemcsak halála körülményeit, hanem életrajzát is keretbe fogta: Müller Adolf egykori háza a Művésztelep szomszédságában (Fotó a szolnoki Damjanich János Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében) „ MÜLLER ADOLF. A szolnoki várbeli kis tusculanum lakója most már a csendes emberek hazájában alussza örök álmát. Rafael, Murillo, Messonier kedves társasága a túlvilágon megszerzik számára a gyönyört, mely után egész életében vágyott. Különcz egyéniségében a művész és a katona egyesült, meg volt benne a művészet idea- lismusa, s a katona exaltatiója. Müller Adolf 70 éves, szolnoki születésű, 48 előtt cs. kir. hadseregbeli főhadnagy, 1848/49 forradalomban a magyaroknál kapitány volt, kegyelemből nyugdíj áztatott. Mint nyugalmazott katonatiszt forradalmi és olaszországi élményeiről szeretett beszélni, a veronai várbeli kísértet rémregényének elbeszélésével nem egy ismerősének szerzett élvezetet. Mint művész, nem csak érdeklődött a nagyobb mesterek iránt, de azokról egész lelkesedéssel beszélt fiatal collegáinak, kik várbeli, csínnal berendezett kis műtermének látogatói, némelyek, s ezek között a híres Pettenkofen, vendégei vol82 EGRI Mária 1980. 120. 1903. Ez azonban nem egyezik a későbbiekben hozzá kapcsolt 83 BONA Gábor i.m.; SZML Szolnok város házszámozási térképe, épülettel. 249
