Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Történelem - Bagi Gábor: Kamarai ácsmesterek és leszármazottaik a XIX. századi Szolnokon

III. A Szolnoki Művésztelep megálmodója - Müller Adolf

Homályossy-Tunkel és Obermajer után harmadikként egy olyan személyt kell kiemelnünk, immár az ácsmesteri családok sarjai közül, aki már nem építészként tevékenykedett, ám „művészi híre” az előbbieknél jóval ismertebb. Müller Adolf neve a Szolnoki Művésztelep kapcsán gyakorta elhangzik, bár még a művészeti lexikonokban is igen sok a téves adat vele kapcsolatban.78 Mindez azért is sajnálatos, mivel Egri Mária művészettörténész 1980-ban (bár csak pár sorban) összefoglalta az életrajzát.79

III.l. Amit életéről biztosan tudunk

A katolikus vallású Müller Adolf János Imre (1825. augusztus 30.—1891. december 23.) már Szolnokon látta meg a napvilágot. Édesanyja Homályossy Borbála (1804—1830. augusztus 16.), Homályossy-Tunkel Ferenc lánya volt, mig édesapja a fentebb már emlitett Müller Imre ácsmester. A házaspárnak ismereteink szerint két fia élte meg a felnőttkort, Adolf és Gusztáv. A gyermekek számára komoly problémát jelenthetett, hogy szüleiket korán elvesztették. Édesanyjuk 26 évesen halt meg, de apjuk is csak 13 évvel élte túl feleségét. Ővele 1843. április 9-én szívszélhüdés végzett.

Adolf tudtunkkal gimnáziumot végzett — feltehetően Szolnokon —, majd ezt követően állítólag 1841-től a bécsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója lett.80 Ha ez igaz is, 1843-ban már nem folytatta tanulmányait, amiben feltehetően édesapja halála játszott szerepet. Talán az apai és nagyapai hagyaték kapcsán is gondjai lehettek, mivel még ebben az évben önkéntesként belépett a császári és királyi haderő magyarországi kiegészítésű 62. számú Turszky gyalogezredébe. Ebben több évig szolgált, és 1847-ben már tizedesként emlitették.

1848 augusztusától ezrede 2. zászlóaljával a Bánságban harcolt a szerb felkelők ellen. A jelek szerint többször is kitüntette magát. Mészáros Lázár hadügyminiszter parancsára már szeptember 6-án alhadnaggyá léptették elő, majd ezt követően 1849. január 17-től főhadnagyi, majd május 16-tól századosi rendfokozatot kapott. Ezzel pillanatnyi ismereteink szerint — ő volt az 1848-as magyar honvédség legmagasabb rangot elért szolnoki honvédtisztje. Mindvégig régi alakulatánál, illetve az abból szervezett 122. honvédzászlóaljban szolgált, a Délvidéken. A szabadságharc után állítólag várfogságra ítélték, s Kufsteinben töltötte büntetését, bár olyan hírek is vannak, hogy büntetésből besorozták és Észak-Itáliában szolgált. (Pillanatnyilag, a meglévő utalások alapján talán az utóbbinak nagyobb a valószínűsége.81

Elbocsátása után hazatért Szolnokra. Itt kereskedni kezdett, bár említették sóházi tisztviselőként is. Idővel Szolnok közéletében is jelentősebb szerepet játszott, 1864. november elejétől a város közigazgatási tanácsosainak egyike lett. A jelek szerint igyekezett megértést tanúsítani az elesettek iránt. 1866 elején két másik tanácsnokkal talán szándékosan akarta a községi pótadó beszedését elhalasztani, mivel a többéves alföldi aszály és éhínség miatt csaknem katasztrofális volt a helyzet. Törekvéseit azonban nem koronázta siker. A főbíró utasítására — fizetésük letiltása mellett elrendelték a vétkes tisztviselőknek az adó beszedését, ha kell „végrehajtás, zálogolás és árbecslés által”. Talán ez is közrejátszott, hogy utoljára a június 15-én szerepelt tanácsosként, míg augusztustól már a városi kapitányi tisztet töltötte be.

Müller szolnoki lakása az 1850-es évek elejétől lett a Szolnokra érkező osztrák vendégművészek gyűjtőhelye. Még maga August Pettenkoffen, a Szolnoki Művésztelep alapítójának tekinthető festő is többször megszállt a házában.

„Nyelvüket nem értvén, a vadidegen helyen a festőknek sok nehézséggel kellett volna megküzdeniök, ha az ég kegyelméből nem akad Szolnokon lelkes barátjuk, maga is félig-meddig piktor, aki tanáccsal, útbaigazítással látta el a jövevényeket: Müller Adolf. O volt kvártélycsinálójuk, tolmácsuk, védőangyaluk. Amikor a Művésztelep a távolabbi ötven esztendő osztrák világosságában volt csak meg, a lakás és élelmezés akkori primitív viszonyai között, az ő előzékenységének, szolgálatkészségének, buzgalmának nagy része volt abban, hogy a művészek egyáltalán eljöttek.

Hogy ez mennyire igaz kortörténeti adalék és nem frázis, arra nézve legékesebb bizonyíték a kortársak írásbeli tanúskodása. A Neue Freie Presse 1875. február 17-én megjelent számában »Eine wiener Malerherberge in Ungarn« címmel a szolnoki településről írván, Hevesi Lajos a következőket mondja:

Az öreg Müllernek Szolnokon háza és kertje van. Mikor az ihlet megszállja, mindent megfest, ami Szolnokon megfesthető, és ha éppen Velasquez-fejeket és Van Dyck- kezeket nem tud létrehozni, ezt tulajdonítsuk félig-meddig a modelljeinek. Azonban sokkal inkább szolgája, ecsetjétől eltekintve, a művészet ügyének dicséretes lelkesedésével, mellyel az összes bécsi művészeket Szolnokon fogadja. »Müller papa« a bécsi festőkkel, Pettenkofentől Eugen Jetiéig, szubjektív barátság és objektív tisztelet révén valósággal össze van nőve.

Gyakori levelezésével még Bécsen túl is, Münchenig, sőt azon túl is felkeresi a művészeket és a szerény vázlatok közt, mellyekkel falait teleaggatja, nem egy kiváló mesterkéztől eredő emlék akad (például Pettenkofentől egy pompás csendélet halakkal). »Müller papa« a bécsi festők faktótuma Szolnokon. O rendel nekik lakást, értük megy a pályaudvarra, bekvártélyozza őket, inast fogad nekik, evés-ivásról gondoskodik, anyagi és szellemi jólétükkel

78 így a magyar festők és grafikusok művészeti lexikona 1823-as

lőcsei születésűnek mondja, míg halála szolnoki dátumát 1882-re,

idcköltözését pedig az 1841 utáni időszakra teszi. SZABÓ

Ákos—KÁLLAI Tibor 1997. II. 115. Nem elképzelhetetlen, hogy itt két Müller Adolf adatai keverednek.

79 EGRI Mária 1980. 120.

80 Nagy kérdés, hogy nem egy hasonló nevű lőcsei születésű személy volt-e Bécsbcn. Lásd LYKA Károly 1981. 319.

81 BONA Gábor 1988.425.

248