Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó László: Szabó István muzeológusi munkássága
meritumokban is megőrizte. Azt mondhatjuk róla, hogy a kisvárosi polgári kultúra történészét tisztelhetjük benne. Igen nagy kár, hogy tipográfiailag is igazán méltó kiállítású kötetet eddig nem volt alkalma írni. Pedig ez a világ a maga teljességében csak így jelenhetne meg igazán. A család, a közösség és a társadalom kutatója A Damjanich Múzeum életében az 1968-as esztendő jelentős volt. Az épületből távozott a Szegedi Pedagógiai Főiskola Kihelyezett Szolnoki Tagozata, s tantermeit, kollégiumait felújítva kapta meg intézményünk. Az ezt megelőző és a 68-as esztendő a tárgyi anyag revíziójával, a végleges raktári rend kialakításával járt együtt. Az 1963- ban készült állandó kiállítás régészeti és történeti jellegű volt, a néprajz és a művelődéstörténet éppen csak megjelent egy lezárt folyosószakaszon, illetve a kiállítás legújabb kori, elsősorban politikai alapozottságú részében. A rendcsinálás után végre mód nyílt arra, hogy ezek a múzeumi szakágak is — hacsak időszaki jelleggel — bemutatkozhassanak, nagyobb kiállítási felületet kapjanak. Sorozat-kiállítást terveztünk, amely az emberi élet fordulóit négy részben jelenítette volna meg. Hét földszinti terem állt rendelkezésre, s elkészült az egész sorozat terve, illetve az első rész forgatókönyve. Gyermekkor, Ifjúkor, Felnőttkor, Öregkor — évente egy-egy, több hónapig álló kiállítás — e sorrendben követték volna egymást. A Gyermekkor el is készült. Meg is nyílt, s külön érdekessége volt, hogy hozzá számos rendezvény is kapcsolódott, amelyben gyermekek vettek részt (pl. szavaló-, rajz-, fogalmazási verseny, vetélkedők a kiállítás anyagából, gyermek témájú zeneművek a zeneiskolások előadásában több alkalommal is, szervezett kirándulások). A kiállítás minisztériumi nívódíjat kapott, országos tanácskozást szerveztek Szolnokon, s mint a muzeológia új útját értékelték. A megye ugyanakkor elmarasztalta, megakadályozta a sorozat további részeinek elkészítését, sőt eltiltotta a rendezőket egy évre a publikálástól. De ez ma már mind mellékes. A lényeges az volt, hogy a kiállítás két részből állt. Az első fele meghatározott rend szerint a század első két évtizedének falusi, paraszti gyermekvilágát jelenítette meg, míg a második rész napjaink, azaz az akkori városi (kisvárosi) gyermekvilágot mutatta be hasonló rend szerint. A kiállítás jelenről szóló részében Szabó István már erősen formálódó művelődéstörténeti szemlélete jutott érvényre, s komplex anyagkezelése minden múzeumi szakterületet megmozgatott (pl. bőven élt a képzőművészet, a nagyméretű fotó, a grafika lehetőségeivel, igénybe vette a különböző intézmények népművelőinek segítségét, klubok, művelődési házak (akkor sok volt), iskolák szakköri anyagát, a politechnikai oktatás készítményeit. A munka során az emberi élet ciklusainak és a család nevelő szerepének, a családnak mint a társadalom legkisebb sejtjének fontosságát ismerte fel, s mert közösen dolgozott a néprajzzal, a néprajz e tekintetben kidolgozott módszerei iránt kezdett érdeklődni. Ilyen előzmények után lett részese és egyik szervezője annak a jászdózsai munkaközösségnek, amely 1970-ben hosszas előkészítés után egész nyáron dolgozott a faluban. Itt a terepmunka egymástól függetlenül régészetben és néprajzban szinte egyszerre indult meg, ám ezen a nyáron történészek és nyelvész, antropológus, földrajzos is bekapcsolódott. Nem tekinthetjük hát előzmény nélkülinek, hogy Szabó István, aki először a község középkori történetével kezdett foglalkozni, még a kutatás megkezdésének elején felismerte egy családnál lévő, jó másfél századon át felhalmozódott és megőrzött iratanyag jelentőségét (a Kiss család) és a családtagok — a község egyik meghatározó gazdacsaládja volt — saját múltjuk iránti fogékonyságát, jó emlékezetét, illetve ennek anyakönyvekben, egyházi iratokban való további kutathatóságát. Kint tartózkodásának egész idejét e família körében töltötte, az iratokat általuk megszólaltatta, az anyakönyvet és jól összeállított mutatóját lefotóztatta, csakúgy a fontosabb családi iratokat is. Később vissza-visszajárva a családhoz, levelezve velük, s a megyei levéltárban mind a községre, mind a családra 12. kép. Lausanne-ban az Olimpiai Múzeum előtt Mihály Gábor szobrával, 1996-ban vonatkozó iratokat áttekintve, impozáns családfát állított össze, s a családi iratok alapján több tanulmányt készített a gazdálkodásukról, birtokszerzéseikről, műveltségükről, közösséghez való viszonyukról. Kár, hogy ezek egy kötetben soha nem láttak napvilágot. Amikor 1973-ban a Jászdózsa és a palócság című kötetben megjelent Egy jászdózsai család genealógiája című írása, hazánkban éppen indulóban volt a történelemnek, a történeti statisztikának ez az iránya, így dolgozatát úttörőnek kell tekintenünk.7 Az általa összeállított családfa különlegessége, hogy nemcsak férfiágon, hanem nőágon is végigvizsgálta a családot. A hatalmas adattár számos, a családkutatást előrevivő megállapításra éppúgy alapot adott, mint a család élete különböző területeinek későbbi feldolgozására. Később, egyéb ilyen vonatkozású kutatásainak tanulságait egy Kunszentmártonban rendezett tanácskozás és az ezt követő vita során fejtette ki.8 Az 1970-es évek elejétől majd két évtizeden át a Tiszazug, illetve Kunszentmárton volt a múzeum történéelkezdtc francia instrukciók alapján a témával való foglalkozást. — A dolgozatot a disszertáció követelményeihez igazítva a KLTE Történeti Tanszékén doktori értekezésnek fogadták el. 7 A kötet megjelenése után szinte azonnal megjelent Szolnokon Andorka Rudolf, és méltatta dolgozatát, Budapestre hívta. Megjegyezzük, hogy ekkor még Andorka Rudolf és köre éppen csak 23
