Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó László: Szabó István muzeológusi munkássága

kaptak. Mint Szolnok megyében minden jó, egy idő után ez is felemás módon zárult — összefoglaló kötet nem jelent meg, félbemaradt a megindított Tisza II. Kutatás fíizetsorozata is. Tiszaörs, Abádszalók azonban kötetet kapott, számtalan cikk és gyűjtött anyag jelzi, hogy itt milyen színvonalú munka folyt.

A táborokban szavainak, véleményének súlyát nagymértékben növelte még egy, eddig alig említett tényező. Észtországi, majd nyugat-európai önköltséges tanulmány- útjai, melyek során feleségével, Egri Máriával végiglátogatták az ausztriai, svájci, a francia- és olaszországi múzeumokat, de megfordultak Angliában, a Benelux Államokban, sőt Japánban is. Óriási kitekintést, egy hazaitól különböző mércét állíthatott fel. Mindezt részben abban a korszakban, amikor annak is örülhetett az ember, ha valamelyik szocialista országba a Művelődési Minisztérium támogatásával elnyerhetett egy tíznapos kiküldetést. Ezen utak hivatalos programja édeskeveset ért erős irányítottsága miatt, s csak akkor kamatozott, ha valaki még saját költségén, a kiküldetés során megismert kollegák hívására ismét kijuthatott. Neki ez sikerült. Persze saját költségen, olykor a felettes hatóságok, szervek ellenére. Hazatérve nem dicséretet, hanem dorgálást kapva. Szolnoki lakásuk szellemi központtá vált, ahol hazahozott szellemi kincseit barátai között pazarlóan és szerényen osztogatták. Egy- egy külföldi út után művészek, történészek, régészek, néprajzosok, s a város és a környék szellemi életének legkülönbözőbb területén dolgozó barátok és ismerősök hallgatták, s a maguk területére vonatkoztatva továbbgondolták a mondottakat, vitatkoztak, miközben a tűzhelyen Totyogott a „tömegkaja” (székelykáposzta, paszulyleves, pörkölt). Ez a színes baráti társaság a kultúra legkülönbözőbb területéről érkezvén, nagyban elősegítette, hogy sokoldalúan közelítsen meg egy-egy problémát, igazi kultúrhistorikussá váljék.

Elgondolható, hogy a külföldi utakon, melyeket művészettörténész feleségével, olykor művészbarátaiktól kísérve járt be, milyen műalkotásokat ismerhetett meg. A román, a gótikus katedrálisoktól a moldvai román festett kolostorokig, a párizsi, londoni, leningrádi, amszterdami nagyvárosi építészettől az ókor, középkor, gótika, reneszánsz, barokk, a szecesszió és a modem építészet nagyszerű emlékeit, tárgyalkotó kultúráját Rómától Firenzén, a Hanza-városokon át, Bécsig, Prágáig, Tallinnig, Lenin- grádig. S mindezt festészetben, szobrászatban, zenében az élő valóságban, városokban, falvakban, műtermekben és múzeumokban, könyvtárakban is újra meg újra átélve, élményszerüen vehette birtokba.

Hazatérve Szolnokra tapasztalatait a tudományos kutatásban, a mindennapi múzeumi gyakorlatban hasznosította. Nem ezeket az élményeket öntötte formába, hanem ennek a tapasztalatnak, s kialakult szemléletének a birtokában kezdett foglalkozni közvetlen környezetével. Ilyen szellemben közelített a megyei, az alföldi, a magyar városi és falusi kultúra életéhez. A megye múltjának és jelenének feldolgozása nyert vele! A szolnoki Művészeti Egyesület, a szolnoki Művésztelep, a szolnoki színház, a Damjanich Múzeum, a Tiszazug szabadművelődésének története átfogó, részletező, adatgazdag, ugyanakkor lényegre törő, a fő tendenciákat plasztikusan megrajzoló munkák. Nyertek vele mindazok, akiknek élete munkáját, működését egy-egy nagyobb tanulmányban, sokszor cikksorozatban megrajzolta, s kijelölte helyüket a megye, egy-egy közösség életében. Varga Lajos és Turcsányi István múzeumalapítók, pedagógusok, a közművelődés kiválóságai, Winter András földrajztanár, akinek fogságban írott naplóját rendezte sajtó alá, azonosította a helyszíneket, s kiegészítette az önmagáról adott vázlatos rajzot befejezett és egész képpé. Barátját, a szobrász Papi Lajost, a nagykunsági művészet köztiszteletben álló apostolát életművéhez hasonló magas színvonalon örökítette meg számos írásában, de Tóth Teréz szamosszegi tanítónőről — nagyanyjáról, s a család számos tagjáról írt tanulmányt, vázolta fel tanulságos életútját, vizsgálta szerepét abban a közösségben, amelyben élt, működött. Az utóbbiak nagyobb része kéziratban van, és tervei szerint egy családtörténet kidolgozott fejezeteiként illeszkednek majd egy kötetbe. A múzeumi tárgygyűjtéssel kapcsolatban egy-egy hagyaték, főként mesterség leírásán túl, a mesterember (olykor családja) életpályáját, felfogását, polgári, kisvárosi életvitelét dolgozta fel. Szűcs, szabó, ápolónő, orvos, borbély,

11. kép. A történeti osztály búcsúzik „nyugdíjas" vezetőjétől 2007-ben

kereskedő, a nagykőrösi, a jászdózsai, a besenyszögi gazdálkodó, kísérletező, újító földműves kisvárosi világáról, életmódjáról kapunk részletező, alapos képet, s jelenik meg előttünk a vidéki polgárság adatszerűén dokumentált világa. Ez az a vidéki, kisvárosi intelligencia, ez az a polgár, aki élt a helyi lapok, a színház, a múzeum, a könyvtár, a zene, a szórakozás, a kirándulás, piknikezés, tiszai-körösi fürdőzés, csónakázás, a sport adta lehetőségekkel. Aki létrehozta a különböző kaszinókat, egyleteket, olvasóköröket, aki írt és előadott színdarabokat, játszott a műkedvelő zenekarokban, aki vásárolta a művésztelep alkotóinak műveit, és beépítette lakáskultúrájába, akinek igényei voltak, s akinek világát a második világháborút követő diktatúra éveiben szétdúlták, lokálpatriotizmusát megtörték, őt magát menekülésre késztették, alig adva helyette valamit. Bródy Sándor, Heltay Jenő, Szép Ernő, Herczeg Ferenc, Ambrus Zoltán, Csáth Géza, Kosztolányi, Krúdy, Babits világát törölték el végképp, mint múltat.

Szabó István munkásságának egyik olvasata és egyben értéke az, hogy ezt a világot a tudomány eszközeivel is megmentette, muzeológusi munkájával tárgyakban, doku22