Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó László: Szabó István muzeológusi munkássága

minősítem, magamat is meg kell ítélnem, ami eléggé lehetetlen alapállás. Munkáink ugyanis nem olyanok, hogy a dolgozat egyik részét egyikünk, másik részét másikunk írta. Közülük épp a legjobbak egy szerves alkotásnak tűnnek, amely mégis mindkettőnk sajátja (lásd: Ilf—Petrov). Nincs olyan szőlő, hogy bikavér — de van olyan bor! Benne az alkotórészek semmihez sem hasonlítható egységbe olvadtak. Nem érdekes tovább, hogy cabernet, oporto vagy savignon mennyi van benne, és ki töltötte bele. Mi lett belőle: illatra, ízre, zamatra? Igazi bor vagy panes?

Hogy megértsük a tematikai, geográfiai, korbeli, műfaji sokféleség okát, hivatkoznom kell egy régebbi közös írásunkra, amelyben a vidéki múzeumokban folyó munkáról, az ottani tudományos kutatási lehetőségekről szóltunk. S példaként idéztünk olyan embereket, mint a debreceni Zoltay Lajos, aki óriási szellem volt, környezetének erjesztő eleme, aki európai szinten művelte a szakmát, s akit a körülmények arra késztettek, hogy rövid cikkekben, sőt helyi lapokban fogalmazza meg súlyos mondanivalóját, s akit — sajnos azóta sem — méltatott a szakma arra, hogy műveit egybegyüjtse és közkinccsé tegye. Illő példázatot is hoztunk helyzetére, nevezetesen azt, hogy a köztudat szerint a debreceni Nagytemplom tornyának a gombja egy magasságban van a Hortobágyi Csárda küszöbével. Ezt tudva és innen tekintve Zoltay életművét, aligha vonható kétségbe munkásságának minősége és súlya. Gunda Béla professzorom ezt így mondta: „Debrecenben lakom, de Európában élek.”

Az elmondottak miatt igencsak illetlen lenne, ha Szabó István majd félévszázados életművét e két tudós életművével mérném, s netán közéjük sorolnám. Őket és példájukat azért idéztem, mert Szabó István esetében is ezt a nézőpontot kell választanunk. A csárda küszöbén üldögélve nem felfelé, hanem egyenesen, előre nézve olvashatom le a toronyóra számlapjáról a pontos időt.

Amikor Szabó István 1966 vége felé átlépte a Damjanich János Múzeum küszöbét, hogy megkezdje több évtizedes munkáját, az akkor elnyert Megyei Múzeumok Igazgatósága címmel is büszkélkedő intézmény az ország kis múzeumai közé tartozott. 1959-ben lépett ki az egyszemélyes városi gyűjtemények sorából, s kapott régész és néprajzos státust. Három évre rá legújabb koros történészt majd művészettörténészt is. Kaposvári Gyula, az intézmény vezetője a muzeológusok azon nemzedékéhez tartozott, akik még mindennel foglalkoztak: ha kellett, ásatásokat, leletmentéseket végzett; kereste, gyűjtötte a város történetére, köznapi életére vonatkozó tárgyakat, képző- művészeti életére vonatkozó dokumentumokat. Hozzá vitték be diákok, felnőttek mint megmentendő értéket, amit fold alatt, padláson, határban járva találtak; előadásokat tartott; népdalt gyűjtött; a MÉH-telep vasanyagából néprajzi értékű tárgyakat válogatott ki; a papírgyár zúzdájából könyveket mentett meg; kiállításokat csinált; fotózott; egyszóval: mindent felhalmozott és féltékenyen őrzött. Ez az anyag az akkor frissen szerzett múzeumi szobákban lehangoló összevisszaságban és jelöletlenül hevert. Az új munkatársak első dolga a rendcsinálás, a gyűjtemények szakszerű kialakítása, a tárgyak meghatározása, leltározása, biztonságba helyezése volt. A szakképzett, de tapasztalatlan, fiatal, ám lelkes kollegák egymásnak segítve, így egymás szakterületével, gyűjteményi anyagával is megismerkedve évekig végezték ezt a fontos munkát. Ebbe kapcsolódott be Szabó István már munkakezdése első napjaiban.

Emlékszem rá, hogy 85 nagyméretű ruháskosámyi papírt öntöttünk kupacba egy kiállítóterem közepén, s miként a kukoricafosztóban szokás, körülültük és átválogattuk, rendszereztük. Közben az egyetlen múzeumi, „Mambó” típusú magnetofon teremtette meg a jó hangulatot. Ez az évekig tartó munka valamennyi gyűjtemény szakszerű rendezéséhez vezetett, s egy részleges épületfelújítás és némi bővülés után patikaszerű raktári rendet eredményezett. Ez évben a Művelődési Minisztérium ezt különdíjjal ismerte el, majd szinte valamennyi szakmában itt tartotta sorozatban a továbbképzéseit, majd a tudományos társaságok sorra Szolnokon a vándorgyűléseiket (néprajz, régészet, művészettörténet, éremtan, statisztika). Ezekben az években alapozta meg a múzeum a városban, megyében, majd országosan is tekintélyét. Több évtizeden át a megye művelődési és tudományos életének a központja volt. A múzeum kialakításának kollektív munkája

4. kép. A múzeum restaurátor műhelyében Tóth Józseffel, Bellon Tiborral és Szabó Lászlóval 1966-ban

ugyanis magas szintű egyéni és közös tudományos teljesítményekkel párosult, s az itt dolgozók a szélesebb körű magyar és nemzetközi tudományos kutatásban is nevet szereztek. A múzeumi szakágak közül a régészet az, amelynek művelése leginkább kötődik a múzeumhoz, s talán a történetkutatás az, amelyik nincsen annyira a múzeumi gyűjteményhez láncolva.

Szabó István történészi teljesítményének éppen az a különlegessége, hogy eltérően másoktól, nála szinte meghatározó szerepe van a múzeumnak mint intézménynek. Amikor ezt leírom, nemcsak a gyűjteményre (gyűjteményekre) gondolok, hanem a múzeumra mint létező, élő organizmusra, összetett intézményre, sajátos szemléletet és módszert igénylő közösségre. Hozzátartoznak nemcsak a gyűjtemények mint alapvető források, hanem maga a múzeum mint szervezet sajátos, a kutatóknak nyújtott lehetőségeivel, rá jellemző műfajokkal, illetve, mint élő és működő emberi közösség a maga külső és belső kapcsolataival, ösztönző, olykor gátló erejével. A múzeum sorsának, történetének, belső világának alakulása éppen ezért Szabó István mindenkori tudományos munkájának irá15