Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)
Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Szabó László: Szabó István muzeológusi munkássága
5. kép. Kollégák között az 1970-es években. Sáros Gyuláné, Tóth József, Vaday Andrea, Püski Anikó, Szabó László, Horváth Mária nyát, jellegét, minőségét erősen befolyásolta. Tudnunk kell ezt, ha meg akarjuk érteni és mérni eddigi tudományos munkásságát.2 Az észt művelődéstörténet kutatója Mikor Szabó István közvetlenül az egyetemről Szolnokra került, nem érkezett teljesen ismeretlen helyre és emberi közegbe. Nyaranta az úszóversenyeken már egy évtizede meg-megfordult ebben a városban, és mondhatjuk azt is — ekkor még aktív sportoló volt —, hogy a Tisza, a Damjanich uszoda és az ott lévő ismerősök, sportbarátok, régi ellenfelek is kívánatossá tették a várost. Másrészt én, a bátyja, a múzeum munkatársa voltam már harmadik éve, s lelkendezve beszéltem munkahelyemről, az uszodáról. Nem egy alkalommal volt több napig is vendégem, s ismerte munkatársaimat, főnökömet is, aki örömmel hívta a múzeumba. A jó közérzet sokat jelent, az első benyomások kedvezőek voltak, és lelkesen látott munkához. Elsősorban én vezettem be a szakmába, ugyanis előtte én legújabb koros történészként dolgoztam Szolnokon, azzal a kikötéssel, hogy amint néprajzos hely ürül, arra átmehetek. Pócs Éva ekkor ment el hivatalosan a múzeumból, s helyére én, helyemre pedig öcsém került. Neki adtam át a folyó munkákat. Ezzel a hely, az emberek, a feladat ismertségéből fakadó kis előny ereje el is halt. Immár neki magának kellett helytállni, természetesen minden lehető segítséget megkapva a múzeumtól, a barátoktól, a környezettől. A hely mélyebb megismerése, a tudományos pályán való elindulás azonban lassú munka. Ha tudjuk azt, hogy 1966 decemberében, bizonyos lépésnyi előny birtokában indult pályája, s rátekintünk tudományos közleményeinek jegyzékére, s ott azt olvassuk, hogy az első írása 1970-ben jelent meg, bizonyára megértjük, hogy a tudomány területén nem lehet hirtelen eredményeket felmutatni. Lassú munka egy ismeretlen terep múltjának megismerése, majd birtokba vétele abból a célból, hogy majd magunk is hozzátegyünk valamit az eddigi ismeretekhez. Bármily csekély ecsetvonásért, kis részlet átrajzolásáért vagy hozzátételéért keményen meg kellett küzdeni. Jóllehet számon tartunk bibliográfiájában nem közölt, néhány újság hasábjain megjelent kis írást, illetve tudunk arról, hogy nemcsak másoknak segítve, hanem önállóan is jegyeznünk kell néhány időszaki kiállítását — hiszen a Szabó Lászlóval közösen írt első cikke éppen ezek tapasztalatait fogalmazza meg — a megyéről, a szűkebb pátriájáról szóló kisebb írásokra még vámunk kell. Hirtelen — az eddig elmondottakból egyáltalán nem következően — fel kell kapnunk a fejünket a bibliográfia lapozgatása közben. Miközben itt a megye története megismerését célzó kutatásokról beszélünk, azt látjuk, hogy a hetvenes évek elejétől sorozatban jelennek meg különböző műfajú írásai Észtországról, méghozzá a legkülönbözőbb, a címből megítélve egyáltalán nem összefüggőnek tűnő tematikával: Lenin és az észt munkásmozgalom, Felszabadító harcok Észtországban', Észtország múzeumaiban', Tallinn', Az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg', Sörmus\ A III. Tallinni Grafikai Triennálé; Iparművészet Észtországban', Továbbélő népművészet. 1970—1981 között 15 publikáció az észtekről, s ez a vonal — igaz ritkábban — máig megmaradt. Sőt 1995-ben részben az addigi cikkekből, részben újabbakból egy önálló könyv is kerekedett Fejezetek az észt kultúra történetéből címmel. Ahhoz, hogy ezt értelmezzük, ismételten utalnunk kell arra, hogy a múzeum mint tudományos intézmény mindig megmaradt sajátos jelleget hordozó helynek. Az intézménynek és a benne dolgozóknak állandóan nyitottnak kell lennie a külső hatásokra, igényekre, lehetőségekre, mert szolgáltató intézmény is. Nem múzeumba való az olyan gondolkodású ember, aki úgymond egy sínen mozog, egyetlen téma, módszer, stílus elkötelezettje. Lehet valamit következetesen csinálni egy életen át, de meg-megszakítva, vissza- visszatémi hozzá, s helyette sokáig mást csinálni a muzeológusnak elemi kötelessége. E sajátosság miatt bizony nem egy muzeológusnak maradt ígéretes munkája torzó azért, mert már nem volt módja befejezni, visszatérni hozzá. Másképp alakultak a dolgok. Ritka szerencse, ha valaki, mint pl. a néprajzos Bakó Ferenc nagyszabású építkezési kutatásait, illetve a négykötetes palóc monográfiát is teljesen le tudta zárni. Az egyszemélyes, mindenes múzeumőröket a hatvanas évektől kezdve a nagyobb vidéki intézményekben, főként megyei múzeumokban is felváltották a szakmuzeológusok, ám a specializálódás korántsem végletes. Nincs csak avar kutató, csak bronzkoros 2 Múzeumértelmezéséről, a múzeumi munkáról két alapos, a Damjanich Múzeum múltját és a történeti muzeológia szerepét bemutató cikkéből mindez adatszerűén is kiderül. Felfogása tudatosságát, munkája programatikusságát is dokumentálja: SZABÓ István 2004/a. Múzcumalapítás és előzményei Szolnokon. Dokumentumok. — U.ő: 2004/b. A Damjanich Múzeum kincsei. — Említhetjük még Turcsányi Istvánról és Varga Lajosról, a kunszentmártoni és a tiszaföldvári múzeumalapítókról szóló cikkeit is: SZABÓ István 2003/c.; U.ő: 2005. 16
